Nótár Ilona – Apám igazi szabadságharcos lett volna!

Nótár Ilona

Apám igazi szabadságharcos lett volna!

A nyolcadik osztály tanulói kedvtelenül várták a történelemóra kezdetét. Ez volt az ötödik órájuk, az utolsó aznap, mert mindenki a megemlékezésre készült, március 15-e emlékére. Ráadásul tudták, hogy a szigorú tanárnő fel fogja olvastatni a fogalmazásaikat. Halkan sugdolóztak egymás között: „Te megírtad? Mit írtál? Értetted, mi volt a feladat? Én megmondom, hogy nem voltam itt…”

Ahogy a tanárnő belépett, a megkopott padló nyikorogással jelezte, merre haladt el. Nem nézett egyik diákra sem; mindig így tett, ha feleltetésre készült. Egyébként nem volt olyan szigorú. Amikor belelendült a történelem mesélésébe, magával vonta még a legközönyösebb gyerek figyelmét is. Szerették hallgatni, ahogy beszélt. De ha szóbeli vagy írásbeli számonkérés előtt álltak, szenvtelenné és megközelíthetetlenné vált. Így biztos lehetett, hogy senki nem a jóindulatára számítva felel. Nem merték megszólítani, némán várták a döntését.

A napló lapjainak susogása repülőgépzúgásnak tűnt. Megint lapozott. „Most járhat a K betűnél.” Az osztálynévsort kezdték sorolni magukban, hol tarthat, mennyi kell még, hogy nevükhöz érjen.

„Az S-nél tarthat, rajtam már biztos túljutott” – gondolja a Lakatos fiú, aki a periódusos rendszer vegyjeleinek táblája alatt ült, a szélső padsor közepe táján.

– Hm…, no. Akkor lássuk először – becsukja a naplót hirtelen, és most először körbenéz. Fagyott a levegő, mindenki kerüli a tanárnő tekintetét. – Lakatos Bandi. A tanárnő végre újra mosolyog, Bandira emeli a tekintetét. Amaz kelletlenül áll fel. Aztán visszaül, lehajol a táskájáért, nagy gonddal kotorja elő gyűrött füzetét. Többszöri próbálkozásra sikerül megtalálnia a fogalmazást a legvégének bejegyzései között.

– Akkor most olvassam fel, amit írtam? – kérdi bizonytalanul.

– Ez volt a feladat – felel a tanár szigorú várakozással.

Bandi kénytelen tudomásul venni, nagy levegőt vesz, és hangosan, kissé remegő hangon olvasni kezd.

– Szerintem az én apám igazi szabadságharcos lett volna. Ő mondta, hogy minden ember egyenlő, de ha lehetne, a gyengébbeket még egyenlőbbekké tenné. Azt tanította, hogy megvédjem a kisebbeket, és fogjak velük össze, és megmutassam, hogy máshogy is lehet viselkedni. De apám soha nem mondott nekem olyat, hogy „Szabadság, egyenlőség testvériség!”, mint a márciusi ifjak megfogalmazták. Ő mindig csak azt ismételgeti, hogy szabadság nélkül olyanok vagyunk, mint a madár, akit kalitkába zártak. Előbb-utóbb elpusztul, ha nem repülhet szabadon.

– Ez nem is a negyvennyolcas szabadságharcról szól! – horkan fel Ernő. – Bandi az apjáról beszél egyfolytában! Ha tudom, hogy ilyeneket lehet írni a fogalmazásban, akkor én is írok inkább. Izé, másról.

Ernőnek egyébként mindennel baja volt, amit Bandi csinált, főleg az apja miatt nem szerette, merthogy apja neki nem volt…

– De arról írtam, igenis! Végig se hallgattad. Az volt a kérdés, hogy nekem mit jelent a szabadságharc, nem? – fordul a tanárnőhöz támogatásért.

– Igen, Bandi. Ez volt a feladat. Kérlek, folytasd!

– Na szóval. „Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva. Ezt énekeltük a testvéremmel a parkban. Apám azt mondta ezt a dalt jó, ha megtanulom, mert ez az ember tényleg egy hős volt. A cigányok hőse. Harcolt az elnyomás ellen, mégpedig a cigányok munkájával készített ágyúkkal, fegyverekkel. Mert nekünk ez volt a régi mesterségünk. Értettünk a vas megmunkálásához.

– Tanárnő kérem, ez azért már mégiscsak túlzás. Nem ez volt a téma – szakítja meg ismét a fogalmazást Ernő. – Mert a Bandi apukája persze mindent tud. Mert valami cigányismeretet tart, meg cigány táncot is oktat. Talán még a szabadságharcba is ott volt, azt is elhiteti velünk.

– Cigány népismeretet tanít, ha tudni akarod! És én nem ezt mondtam. De tudtam, hogy ezen ki leszel akadva. Pedig csak azt akartam, mondani, hogy a szabadságharc a cigányoknak is fontos volt. Nem tudom, miért kell annyira kiabálni. Nekem apám mesélte el, hogy volt néhány ember, aki nem foglakozott a saját életével, gondjaival, és felszólalt az elnyomó hatalommal szemben. Sajtószabadság, szólásszabadság. Ezt te is tanultad nem?

Ernő nem felel, csak a száját húzogatja, közben a fejét ingatja egyfolytában.

– Ez a szabadság mindenkinek járna, de akkor ez nem volt meg senkinek. Nem csak a cigányoknak, a magyaroknak se. Petőfi erről beszélt. Amikor kiállt, hogy elmondja a Nemzeti dalt, azt mondta, hogy ez már így nem mehet tovább.

– Ezt én is tudom. Olvastam a törikönyvbe, nagy okos.

–De akkor ez nagyon nagy szó volt! Például hallottál egyáltalán Sárközi Ferencről? Ő cigányprímásként szolgált a hadseregben. Ők zenéltek. Legelöl meneteltek.

– Persze. Zenéltek. Pont zenészeket kerestek a hadseregbe! Tanárnő, mondja már meg neki, hogy a szabadságharc miről szólt! Nem muzsikálásról meg mulatásról! – Ernő harsányan röhög, hogy a cigányok csak erre képesek.

– Tudod, ki nevezte őt ki a tábori zenekar élére? Maga Kossuth Lajos. Na, erre mit lépsz?

– Tanárnő, ugye nem igaz, amit mond? – fordul segítségért a gondterhelten figyelő tanárhoz.

– Hát…, vannak erre vonatkozó feljegyzések – matat a zavartan jegyzetei közt, nem is néz a diákok szemébe. A tankönyvben lapoz egyet. – Inkább azt mondd meg: neked mit jelent ez a megemlékezés.

– Ja. Nekem? Hát nem is tudom – a kérdés meglepi az előbb még támadásra készült fiút, aki érzi: mostantól ő felel. – Petőfi. Pilvax Kávéház, Nemzeti dal. Ennyi. Hát, igazából nem sokat.

A tanárnő nem is méltatja válaszra a feleletet. A többiekhez fordul, kilép az íróasztal mögül, a padsorok közé lépked. Kíséri a nyikorgás. Abbahagyják a firkálást, a monogramok bevésését a megfáradt, öreg padok fájába.

– És nektek mit jelent?

A diákok értetlenül néznek először egymásra, a tanárra, de egyik sem tud választ fogalmazni.

– Tanárnő, régen volt már ez. Azt tanultuk, hogy ők hősök voltak, de nekem igazából nem sokat jelent. Igazából, egy lyukasórát jelent – vallja be az egyik vagány a hátsó sorból, de gyorsan hozzáteszi: – Ugye ezért nem kapok egyest, tanárnő?

Ahogy előbb a feleletre, most a kérdésre sem válaszol.

– Beszélgettetek otthon a szüleitekkel ennek az ünnepnek a kapcsán? – fűzi tovább gondolatát a szemüveges, hajlott hátú tanárnő.

– Hát, mi nem nagyon. Vagyis hazudok, mert tegnap apám meg anyám jól összeveszett pontosan emiatt – szólal meg az első padban ülő lány, aki eddig hallgatott.

– Megtudhatjuk, hogy miért? – érdeklődik a tanárnő.

– Hát, mert anyám azt találta mondani, hogy ha ő ott lehetett volna annak idején negyvennyolcban, biztos ment volna a Petőfiékkel tüntetni, meg harcolni, mert ez minden rendes ember kötelessége. Erre apám kiakadt, hogy minek, meg akkor mi lenne velünk? És egyébként is, mit értek el… Apám szerint ezt az egész ünnepet túlzásba viszik, és nem kellene ennyire sokat beszélni róla, mert így is elég bajuk van az embereknek. Nem hogy még bolygatni a múltat.

– És szerinted is így lehet? – akasztja meg a mondanivalóját a tanárnő. Bandi nem várja meg, míg a szégyenlős lány összeszedi a gondolatait, már beszél is.

– Az én apám meg éppen azt mondta, hogy beszélni kell róla. Mert nem szabad elfelejteni azokat, akik meg mertek szólalni, csak azt nem kellene elfelejteni, hogy amikor baj volt, akkor összefogott magyar is, cigány is. Most álljunk meg egy pillanatra! Mit is mondott apám? Várjunk csak, Kálóz, Kálóz… tanárnő, ki is volt az, aki segített a Nemzeti dal megzenésítésében?

– Kálózdy Jánosra gondolsz, ugye? – a tanárnő nagyot sóhajtva nyugtázta, hogy ezzel még ő is tisztában van.

– Igen. Őrá. Ő segített, ugye? És ő is cigány volt ám!

– A feljegyzések említik a nevét, igen – bólint rá.

– Egyenlő bánásmód. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez nem csak akkor volt fontos. Most is az. Csak nem gondolunk bele. – magyaráz lelkesen Bandi.

– Nekem erről az ünnepről igazából az maradt meg, hogy megölik a tizenhárom vértanúkat. – szólal meg Teri. Ez a megjegyzése mindenkit meglep, mert Teri soha nem szólal meg, ha az órán beszélgetésre kerül a sor. Azt mondja, őt az ilyenek nem hatják meg… Most viszont mindenki rá figyel.

– Együtt megyünk koszorúzni az emlékműhöz a múzeum elé?

– Te is jönnél Teri? Nem azt mondtad, hogy haza kell menned?

– Hát. Inkább most elmennék én is.

Amikor a csengő megszólalt, szó nélkül vette mindenki a kabátját, és az esős, szeles idő ellenére együtt indultak a koszorúzásra. Nem is kérdezték, ki hányast kapott végül. Nem tudni mi járhatott a fejükben, de az osztályból senki nem hiányzott a megemlékezésről.

Bandi körülnézett a téren, ami addigra megtelt emberekkel. Az apja szavai jutottak eszébe: „Romának és magyarnak emlékeznie kell, hogy meg ne halljon a madár. A szabadság madara.”