2021 október 16, szombat
Kezdőoldal / Intézmények / Könyvtár / Roma Holokauszt Európában

Roma Holokauszt Európában

Lengyelország 1939-es megszállása után napirendre került a romák áttelepítése is egy „zsidó rezervátumba”. A bűnügyi rendőrség vezetője kérte a zsidók deportálásáért felelős Adolf Eichmannt, hogy a zsidó vonatokhoz csatoljanak „3-4 vagon cigányt”. Eichmann egyetértett, de terv a helyi német hatóságok ellenállásán megbukott, így 1940-ben 30 ezer helyett csak 2800 roma került Lublinba.

1941 őszén Hitler elrendelte a Birodalom „megtisztítását” a zsidóktól. Az akció keretében 5 ezer osztrák cigányt vittek a lodzi gettóba. A gettó zsidó vezetője, Chaim Rumkowski rasszista érvekkel indokolta a németeknek, hogy a zsidók miért nem élhetnek együtt a cigányokkal, akik bármire képesek. „Először rabolnak, aztán gyújtogatnak, hamarosan minden lángokban áll majd, gyárak, raktárak.” Kérésére a nácik a gettóban egy zárt területre telepítették a romákat, akik hamarosan százával haltak meg tífuszban.

A nácik a megszállt európai országokban eltérő módon és mértékben üldözték a helyi romákat. Hollandiában, Görögországban és Franciaországban nemigen törődtek velük. A kollaboráns francia hatóságok 30 ezer cigányt internáltak, míg a németek Belgiumból majdnem 400 belga, holland, német és norvég állampolgárságú cigányt deportáltak Auschwitzba, akik közül csak 12-en élték meg a felszabadulást. 1943 őszén Olaszországból a nácik néhány tucatnyi olasz vándorcigányt hurcoltak keletre. Szerbiában a megszálló német katonai hatóságok másfél év alatt helyben „oldották meg a zsidó- és a cigánykérdést”. A zsidókkal együtt mintegy 12 ezer cigányt lőtték agyon, vagy gázosítottak el teherautókban. Lengyelországban 13 ezer vándorcigányt öltek meg, a letelepedett romákat a zsidó gettókba küldték, a varsóiba 1942 tavaszától bolgár és magyar állampolgárságúak is érkeztek. Őket a varsói zsidókkal együtt Treblinkában gázosították el.

A nácikkal szövetséges államokban eltérően alakult a romák sorsa. A horvát usztasák 20-28 ezer romát gyilkoltak meg. A román hatóságok egyes források szerint 30-40 ezer cigányt mészároltak le. Más adatok alapján úgy tűnik, hogy 26 ezer cigányt deportáltak koncentrációs táborokba, akik közül 6-8 ezer embert megöltek, míg további 3 ezren az éhség és a betegségek áldozatai lettek. Szlovákiából nem deportálták a helyi cigány lakosságot, de általában a települések szélére kellett költözniük. Néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek. SS-egységek százakat végeztek ki, de mintegy 30 ezren túlélték a háborút. A holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30 százalékát gyilkolták meg.

Cigánytábor Auschwitz-Birkenauban

Himmler 1942 decemberében elrendelte, hogy a cigányokat deportálják Auschwitz-Birkenauba. Az első roma csoport 1943. február végén érkezett meg. A következő másfél évben 15 országból összesen 23 ezer európai cigányt hurcoltak ide. Közülük legfeljebb 3300-an távoztak élve Birkenauból, sokan más táborokban haltak meg. A birkenaui cigánytábor lakóinak többségét Németországból, Ausztriából deportálták, de legalább 34-en (0,16 %) magyar állampolgárok voltak.

A Birkenauban felállított cigányláger története jól jellemzi a nácik bizonytalan romapolitikáját. Bár a romákat elvileg azért hozták a lágerba, hogy ott halálra dolgoztassák őket, valójában egy újabb családi tábort hoztak létre. A többi fogolytól eltérően a cigányokat nem szelektálták, a családok együtt maradhattak, dolgozniuk általában csak a saját táborrészük kiépítésénél kellett. A zsidókkal, lengyelekkel ellentétben a romák megtarthatták civil ruháikat, sőt a magukkal hozott tulajdonukat is visszakapták, a terhes nők szülhettek, a gyerekeknek játszóteret alakítottak ki.

Auschwitzban azonban az egész cigánytábor éhezett. A fiatal lányok tartották el a családokat: zenéltek, táncoltak, egyeseket az SS-ek élelemért cserében prostitúcióra kényszerítettek. Hamarosan járványok törtek ki. A cigánytábor főorvosa, dr. Mengele több ezer tífuszos cigányt küldött gázkamrába. A „Halál Angyala” arcüszkösödésben szenvedő cigánygyerekeken kezdte meg áltudományos orvosi kísérleteit, majd ikreken folytatta.

Himmler meglátogatta a cigánytábort, és a szörnyű körülmények láttán utasította Höss-t, hogy a romákat semmisítsék meg. 1944 tavaszán megkezdődött a munkaképesek átszállítása más lágerekbe. A cigánytábor felszámolását május 16-ára tűzték ki, nem véletlenül: aznap érkeztek meg az első magyar zsidó transzportok, kellett nekik a hely. Egy SS-katona azonban informálta a cigányokat, és a romák késeket, botokat ragadva ellenálltak. A megdöbbent SS-ek visszavonultak, nem kockáztathattak meg egy felkelést a magyar akció első napján.

A cigánytábor története 1944. augusztus 2-án ért véget, amikor egy szelekciót követően 1408 munkaképes cigányt más táborokba vittek. Éjszaka az SS körülvette a tábort, az ellenállást kutyáikkal és fegyvereikkel megtörték. 2897 cigányt teherautókon hurcolták a krematóriumokhoz. A vetkőzőkben a szerencsétlenek ezt kiabáltak: „Német állampolgárok vagyunk! Nem csináltunk semmi rosszat! Élni akarunk!” A krematóriumban szolgáló zsidó Sonderkomando egy tagja szerint az SS-ek zavarban voltak, hiszen sokan jóban voltak a cigányokkal, akiket még Höss is kedvenc foglyainak nevezett. Mengele is ellenezte az akciót, végül mégis saját kocsiján vitte a bujkáló gyerekeket a krematóriumhoz. Hajnalban a cigányokat elgázosították, holttestüket az V. krematórium melletti gödrökben égették el. Éjjel Mengele magyar zsidó korboncnoka, dr. Nyiszli hét pár cigányiker holttestét boncolta fel. A doktor szívbe adott injekciókkal ölte meg őket. A kiürült cigánytábort magyar zsidók foglalták el.

VII. Embermentők Európában

A második világháborús Európában csak néhány példáját ismerjük a nem zsidók tömeges részvételével zajló szervezett embermentésnek. 1941 februárjában a hollandok Amszterdamban sztrájkkal tiltakoztak a zsidó honfitársaikat ért atrocitások miatt. A sztrájkot két nap után leverték. 1942-ben a norvégok ellenállása egy kis létszámú zsidó közösség több mint felét, mintegy 900 embert mentett meg a kollaboráns Quisling-kormány által támogatott deportálástól.  1942-43 folyamán egy kis francia protestáns falu, Le Chambon-sur-Lignon lakói 2500 menekülő zsidónak nyújtottak hosszabb-rövidebb időre menedéket. 1943 márciusában a dán királyi család és több parlamenti képviselő támogatásával, a lakosság segítségével és némi német asszisztenciával a 8 ezer dán zsidó 90 százalékát titokban hajókon a semleges Svédországba szállították.

A szervezett mentőakciók száma ugyan szerény, de a holokauszt során kis közösségek, családok és magánszemélyek, összesen emberek százezrei mentették az üldözött zsidókat Európában barátságtól, emberségtől, vallásos meggyőződéstől vezetve. Magyarországon sem történt ez másként. A jeruzsálemi Yad Vashem Holokauszt Emlékhatóság Izrael Állam nevében a „Világ Igazának” nyilvánítja azokat a nem zsidókat, akik a holokauszt idején önzetlenül és önfeláldozóan zsidókat mentettek.

VIII. Zsidó ellenállás a gettókban és táborokban

Bár számos tényező miatt a zsidók nem szervezhettek nagyarányú fegyveres felkelést a megszállt Európában, a nácik többször is számottevő zsidó ellenállással találták szemben magukat. A halálra ítéltek hét nagyobb gettóban és mintegy két tucat megsemmisítő, koncentrációs és munkatáborban ragadtak fegyvert.

A legjelentősebb felkelés a varsói gettóban tört ki. Az 1942-es deportálások után a gettóban 70 ezer munkaképes lakos, zömmel fiatal maradt, az emberek fele bujkált. Sokan megesküdtek, hogy még egyszer nem nézik tétlenül, ahogy szeretteiket a vagonokba hajtják. A cionista szervezetek megkezdték az ellenállás előkészítését. Az ellenállók először a zsidó rendőrség kollaboráns tagjaira, majd januártól már a razziázó németekre támadtak. A nácik 1943. április 19-én kezdték meg a maradék gettó felszámolását, azonban nagy meglepetésükre néhány száz zsidó fiatal férfi és nő rájuk támadt. Bár az ellenállóknak csak 2 géppuskájuk, 14 puskájuk és 500 pisztolyuk volt, majdnem egy hónapig tartott mire a veszteségek miatt megerősített SS-egységek a felkelést leverték. A harcok során a gettó romhalmazzá vált, 15-20 ezer zsidó meghalt, további 56 ezret deportáltak. Május 16-án a felkelést leverő Stroop SS-tábornok büszkén jelentette Himmlernek: „Varsóban nincs többé zsidó lakónegyed.”

A megsemmisítő táborokban a legszörnyűbb feladat a szinte kizárólag zsidókból álló különleges munkacsapat, a Sonderkommando tagjainak jutott. Az SS szigorú felügyelete alatt ők működtették a krematóriumokat és gázkamrákat, nem véletlen tehát, hogy Treblinkában, Sobiborban és Auschwitzban egyaránt fellázadt a Sonderkommando. Treblinkában 1943 augusztusában, Sobiborban októberben került sor a felkelésre. A titkos ellenállási mozgalom által irányított lázadások során a foglyok mindkét helyen őreikre támadva tömeges kitörést kíséreltek meg. A nácik többségüket a helyszínen vagy az utánuk indított hajsza során megölték, de több tucat fogolynak sikerült elmenekülnie és túlélnie a háborút. A Lublin környéki három megsemmisítő táborba (Belzec, Sobibor, Treblinka) a nácik majdnem másfél millió embert szállítottak. Közülük csupán a Sonderkommando felkelései során elmenekült szökevények maradtak életben. 1944 október 7-én a birkenaui Sonderkommando is fellázadt. A felkelés során megöltek három SS-t, több nácit megsebesítettek és felrobbantották a IV. krematóriumot. A lázadás valamennyi résztvevőjét megölték.

Az Auschwitz-komplexumból 1940 és 1945 között összesen majdnem 700-an szöktek meg, ezalatt több kisebb ellenállási akcióra is sor került. Egyszer a büntetőszázad tagjai lázadtak fel, máskor orosz hadifoglyok vagy külső kapcsolatokkal rendelkező lengyelek kíséreltek meg tömeges szökést. Egy zsidó táncosnő az egyik krematórium földalatti vetkőzőjében lelőtt egy SS-katonát, és megsebesített egy másikat. 1944 májusában a cigányok álltak ellen, majd az V. krematóriumnál két magyar transzport próbálkozott kitöréssel. Máskor a gödrökből áradó égett emberhús szagától gyanút fogó magyar nők ragadtak botokat, köveket. Az eredmény szinte mindig a lázadás azonnali leverése, a résztvevők meggyilkolása volt. Bár a táborban egyre befolyásosabb ellenállási mozgalom működött, az évekig tervezett általános felkelésre sohasem került sor.

Németország mindig is döntően meghatározó tényezője volt a közép-európai nagyrégiónak és benne a kárpát-medencei al-régiónak. Az ma is: bizonyos értelemben mintaország gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is. A német történelem, a német szellem minden jelentős mozzanata megtalálja pandantját a keletebbre eső kisebb népek történelmében és gondolkodásában. Németország tehát paradigmaértékű volt, és az ma is az egész régió számára. így volt ez a cigánysággal kapcsolatban is. A nácizmus – tágabb értelemben a fasizmus(ok)’ – és a faj üldözés irodalma bár könyvtárnyi, feldolgozása, számbavétele máig sem fejeződött be.

Ebben a korszakban fordult elő először, hogy egy állam saját kisebbségi polgárait módszeresen, nagyipari módszerekkel pusztította el. A közelmúltban ünnepeltük II. világháború befejezésének 50. évfordulóját. Örömünnep volt a javából. Az emlékbeszédek igazságot szolgáltattak a hősöknek mindkét oldalon, az elüldözötteknek, megkínzottaknak és lemészároltaknak, így a cigány holocaust áldozatainak is. A cigány áldozatok utódai máig köztünk élnek, Európában, Németországban, Kelet-Közép-Európában, bezárva a szociális nyomorultság őskőze-tébe. Ha, – mint a következőkben, – akárcsak vázlatosan is végigtekintünk a cigányság sorsán Németországban, ráébredhetünk, hogy a pusztító fajgyűlölet nem csupán egy válságos történelmi pillanatban hirtelen felbukkanó, majd tovatűnő jelenség, hanem hosszú történelmi folyamatosság húzódik mögötte. Láthatjuk azonban azt is, hogy a cigány kisebbség fél-periférikus léte ugyanazokat a problémákat veti fel ma is a többségi társadalom számára, mint 50, 100 vagy 400 évvel ezelőtt, de ugyanazon kérdések előtt torpan meg a cigány kisebbség is. A kérdésekre adott helyes válasz, eredményes megoldás mindmáig hiányzik, — mindkét oldalon.

Hogy a cigányság elvándorlása – csak bizonytalanul mondhatjuk,   hogy  feltehetőleg  –  északnyugat-indiai  őshazájából pontosan mikor és miért kezdődött, ma még pontosan nem rekonstruálható. Az is csak feltételezés, hogy a Kr. u. 3-5. század tájékán vonulnak első csoportjaik Perzsiába. Annyi azonban bizonyos, hogy a 11. századtól vándorolnak be Kis-Ázsia irányából a Bizánc uralta Balkánra és innen északnyugat felé vándorolva szélednek szét egész Európában.2 A cigányok a magyarországi helynevek tanúsága szerint kisebb csoportokban legkésőbb a 14. század vége óta szórványosan jelen vannak a Kárpát-medencében, Közép-Európa nyugatabbi területein tömegesen a 15. század első felében bukkannak fel először, legalábbis erre utalnak írásos forrásanyagaink. Egyik első okleveles említésük 1348-ból Szerbiából származik. 1399-ben már Csehországból halljuk hírüket.

A 15. század elejére érkeznek németföldre. Ekkorra Európában a nagy népmozgások már legalább 150-200 éve befejeződtek, első igazán nagy fellendülését éli a földművelés, uralkodóvá vált a letelepedett életmód és a – már távolról sem tömeges – helyváltoztatás lehetősége a legelőváltó állattartással összefüggő mozgásokra korlátozódott. A cigányok későn jövők voltak, mégsem mondható, hogy beilleszkedésük eleve reménytelen lett volna, hiszen egyszer-kétszer száz esztendő alatt a cigányoknál számban jóval jelentősebb töredéknépek is – legalábbis életmódjukat tekintve – feloldódtak a befogadó társadalmakban. Ennek ellenére nem voltak képesek integrálódni a fennálló társadalmi viszonyok közé és igen gyorsan magukra vonják a törvény szigorát. Első évtizedük sejthetően viszonylagos nyugalomban telt, csak elszórtan rendelkezünk ellentétes adatokkal. Hildesheim város okirattára 1407-ben, pontosan szeptember 20-án jelzi az első cigány csoportok érkezését. 1427-ben már Párizsban is felbukkannak. Ha hihetünk egy névtelen krónikásnak, 1417-ben 14 000 cigány – a szám valószínűleg erősen túlzó — érkezik németföldre a Balkán felől Mihály vajda vezetésével. Nagyobb számú csoportok és nemzetségek feltűnése az 1410-es évek végén, – amint a korabeli írásos anyagokból megtudhatjuk -, hamarosan véget is vet átmeneti nyugalmuknak. Nomadizálásuk és a megszokott társadalmi viszonyokhoz kevéssé illeszkedő, természeti és társadalmi környezetüket erősen megterhelő életmódjuk, szokásrendszerük ambivalens érzelmeket és reakciókat keltett mindenütt. Fogadtatásuk is ennek megfelelően ellentmondásos volt.

Egyes fejedelmek és főurak, akárcsak a városok, kezdetben szívesen látták a szekereikkel vándorló cigányzenészeket, csepűrágókat, jósnőket, kereskedőket, mesterembereket, de legfőképp a kovácsokat. Természetben fizették őket és számos esetben menlevelet és védlevelet adományoztak számukra. Például Johanna von Coldnitz grófnő menlevelet adományozott a cigány Kisegyiptomi Miklós Gáspár grófnak.5 Másutt gyűjtést rendeztek a magukat vezeklő zarándokoknak kiadó cigányoknak, és bőséges ellátással bocsátották őket útjukra.6 A cigányság mai történeti tudatának alapjául szolgáló legendárium fontos mozzanatát képezik Zsigmond német-római császár és magyar király egy László nevű cigány vajdának adományozott oklevelei, amelyek őt nevezik meg a birodalom területén tartózkodó cigányok vezetőjeként. A hagyomány szerint Zsigmond neki és alattvalóinak 1417-ban men- és védlevelet, valamint 1423-ban szabadságlevelet adományoz, amelyben nemcsak engedélyezi vándorlásukat, hanem a felettük való ítélkezés jogát is vajdájuk kezébe helyezi: „Mi, Zsigmond, Isten kegyelméből Róma Királya, [stb.] … a Birodalom gyarapítója, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország Királya [stb.] … Alattvalón László, a cigányok vajdája és a vele tartók a legalázatosabban kegyünkért folyamodtak. Alázatos kérelmüknek helyt adván, … szabadságot adományozunk nékik. … Ezért László vajdát és népét uradalmainkon … hűségetekre és gondjaitokra bízzuk és elrendeljük, hogy László vajdát és az alatta való cigányokat megvédelmezzétek, róluk … gondoskodjatok. Ha közülük bárki alávalónak mutatkoznék, akkor nem ti vagy közületek való ember, hanem nevezett László bírja a büntetés vagy kegyelmezés jogát.”7 A két oklevél, ha valaha létezett egyáltalán, minden bizonnyal hamisítvány volt, eredetijük nem maradt fenn. Ettől függetlenül nem egy esetben előfordult, hogy cigányok királyok vagy főurak alattvalóivá váltak és védelmük, ugyanakkor a rendi társadalom munkamegosztásába való beillesztésük érdekében oklevelet állítottak ki róluk, illetve számukra. Az ilyen módon befogadott cigányok gazdátlan, kóborló népből elvileg a jelentős szabadságokkal rendelkező jobbágyparasztság jogi helyzetébe emelkedtek. Valóságos csillagóra lehetett volna ez. Elvileg tehát adott volt számukra a csoportprivilégiumokon nyugvó feudális rendbe való beilleszkedés lehetősége.

Bár a század végéig még számos jelét láthatjuk a cigányokkal szembeni türelemnek, sőt jóindulatnak, a társadalom nagyobbik része hamarosan ellenségessé válik velük szemben, annál is inkább, mivel a nyugati társadalmakat ebben az időben növekvő ellentmondások feszítették, rohamosan nőttek a marginális rétegek. A cigányoktól való elforduláson nem változtatott az sem, hogy időközben – legalábbis látszólag – felvették a kereszténységet. Életmódjuk természetesen kiváltotta a letelepült és gazdagságában lassan gyarapodó paraszti és városi népesség félelmét, haragját. A korabeli dokumentumok arról számolnak be, hogy a cigányok zaklatják a parasztokat, távollétükben kifosztják házaikat, a városokban besurrannak a nyitva hagyott ajtón, a vásárokon zsebtolvajkodnak. E szövegek barbár, piszkos, nyomorúságos, hazátlan, vallástalan népről beszélnek. A tudós matematikus és földrajztudós Sebastian Münster először 1544-ben megjelent Cosmographia universa című munkájában olvashatjuk: „…gyalulatlan, fekete …, szennyes népség, amely szívesen lop, legkülönb az asszonyok, akik férjeiket is így tartják el. Vannak köztük grófok és lovagok, elég jól öltözöttek. Zsigmond császár és más fejedelmek pecsétjét és menlevelét hordozzák. Úgy mondják, vezeklésül kell zarándok módjára vándorolniuk és Kis-Egyiptomból (a mai Szíria és Palesztina területe – P. Sz.) indultak útra. Ez azonban hazugság. Tudni való …, hogy nincs e nyomorúságos népnek hazája, … kutyamód él és vallástalan……….. Munkátlanul … vándorol egyik országból a másikba, majd néhány év múlva visszatér. Velük tarthat asszony vagy férfi, aki csak akar …, soknyelvet beszélnek és sanyargatják a paraszti népet. Míg a szegény földművesek a mezőn vannak, emezek feldúlják házaikat és elviszik javaikból, amire kedvük támad. … Az öregasszonyok jóslásból élnek és miközben a kérdezőnek válaszolnak, csodálatos ügyességgel ürítik ki annak erszényét vagy zsebét, úgy, hogy az észre sem veszi.”

A halmozódó rossz tapasztalatok, félelemkeltő’ szóbeszédek hatására a 15. század végére a korábban csak szórványosan előforduló cigányüldözés számos helyen valóságos hajtóvadászattá válik. A városok sokhelyütt kiűzik, gyakran még falaik alól is elüldözik a cigányokat, más esetekben alamizsnával vásárolják meg nyugalmukat. Meissenből már 1416-ban, Meinin-genből 1432-ben, Maina-Frankfurtból 1449-ben seprűzik ki őket, hogy csak néhány jelentékenyebb példát említsünk. A brandenburgi őrgróf egyenesen megtiltja a cigányok tartózkodását birtokain.9 Végül az 1496-1498 évi birodalmi gyűlés megsemmisíti Zsigmond vitatott hitelességű szabadságlevelét, a cigányokat törvényen kívülivé (vogelfrei), szabadon üldözhetővé és megölhetővé nyilvánítja. A két évvel későbbi birodalmi gyűlés megismétli és megerősíti a határozatot. A velük szembeni bizalmatlanságnak további tápot adott Bizánc eleste és a magyarok mohácsi veresége után nagyon is valóságosnak tűnő törökveszély keltette hisztéria, amely újra életre hívta a 13. századi tatár veszedelem és a gyászos végű liegnitzi csata már-már halványuló emlékét is.”‘ Az ismeretlen nyelvű, sötétbőrű cigányokban a közhiedelem – sokszor talán nem is alaptalanul – a törökök kémeit vélte megpillantani. Ki tudná ma már megmondani, mennyi volt a szándékosság és mennyi a tudatlanság abban, hogy akarva-akaratlan összetévesztették őket a birodalom területére is be-becsapó török és tatár portyázó hadakkal is. Mindenesetre általánosan tatároknak (Tataren/Tartaren/ Tartars) kezdik nevezni őket. Az 1551. évi augsburgi birodalmi gyűlés elrendeli, hogy a törököknek nyújtott kémszolgálataik miatt a cigányok a birodalom területét három hónapon belül hagyják el, számukra menlevél ki nem állítható, a meglévő’ menlevelek pedig azonnal érvényüket vesztik, az elfogott cigányokat pedig helyben fel kell koncolni.” A birodalmi rendeleteket kíméletlen rendszabályokat foganatosító tartományi rendeletek követték, amelyek gyakran csupán törvényileg szentesítették az üldözés már korábban kialakult gyakorlatát. 12 A török háborúk időszakos nyugvópontra jutásával enyhült valamelyest a szigor velük szemben, csak a férfiakat rendelték kardélre hányni, a nők és gyermekek életét megkímélték, de világgá kergették őket. A rendeleteket persze aligha hajtották következetesen végre. Ezt sejteti, hogy a tartományok igen sűrűn újra kiadják ezeket. Ennek ellenére újabb és újabb cigány csoportok érkeznek keleti és délkeleti irányból, különösen Szászország területeire.” Üldözésük indokai a kémkedés gyanújával azonban nem merültek ki. Rájuk tapad az eretnekség, boszorkányság, kannibalizmus, gyermekrablás és gyermekgyilkosság, kútmérgezés és járványos betegségek terjesztésének vádja is, – ezek némelyike máig ható érvénnyel. Ki ne tudná, milyen büntetés vagy büntetéssel felérőbánásmód járt mindezért. A harmincéves háborúban viszont főleg Wallenstein seregeiben szolgáló zsoldosokként katonai erényeikkel tűnnek ki. Főként felderítőként alkalmazzák őket, a vonuló hadakat pedig nyomon követik a – gyakran cigány – markotányosok és örömlányok. A hadak a kor szokása szerint gyakran válogatás nélkül rekviráltak, fosztogattak, a parasztságnak pedig az éhezés és döghalál jutott. Kevéssé csodálható, hogy a háborút követő káoszban a fosztogató töredékseregekre egyszerre zúdult a parasztok és a helyzetüket újra megszilárdítani igyekvő hatóságok és tartományurak dühe. Az önállósult töredékhadak, mar-talóc bandák szétverése újabb, évtizedekig tartó cigányüldözési hullámmal fonódik egybe. A német tartományok megtiltják a cigányoknak a kereskedelmet, a községek és városok területén való táborozást, a tartományurak némelyike I. Ferdinánd császár 1556. évi rendeletére hivatkozva felbukkanásuk esetére a férfiak azonnali agyonlövésére ad parancsot. Az asszonyokat megalázzák, homlokukra bélyeget sütnek, gyakran levágják fülüket, gyermekeiket sokszor anyjukkal együtt keresztényi nevelésre parasztok szolgálatára adják, és munkára fogják.” Még a 18. század második felében is gyakori, hogy, – mint I. Frigyes porosz és Frigyes Ágost szász király -, katonaságot küldenek felkutatásukra és üldözésükre. Ugyancsak nem ritka, hogy fejpénzt fizetnek a meggyilkolt cigány férfiakért. VI. Károly császár 1724-ben birodalmi rendeletben parancsolja meg a csavargók és gonosztevők – köztük cigányok – elfogását és kiirtását. Még szerencsésnek mondhatták magukat, akiknek a bitó, a felnégyelés, kerékbetörés vagy megcsonkítás helyett a kényszerbesorozás vagy a gályarabság jutott. A városok elrettentő cigány-oszlopot állítanak, vagy a városkapuknál elhelyezett kivégzési jeleneteket ábrázoló táblákon intik távozásra a cigányokat.

A társadalom alapvető ellenségessége a későbbiekben is keveset változott. Rendületlenül tovább éltek a korai tapasztalatok sokszor kiszínezett emlékei, a középkori beidégződések és meghatározták a hatóságok és hivatalok viselkedését is. A 18. század utolsó harmada mégis bizonyos enyhülést hoz számukra.

A felvilágosult uralkodók és tartományurak megszüntetik, sőt megtiltják a cigányok üldözését, és kísérletet tesznek a cigányság letelepítésére, katonai szolgálatra kötelezésére, vagyis ilyen módon valamiféle integrációjára, ami a kor gondolkodásában legtöbbször egyet jelentett az asszimilációra való kényszerítés kísérletével. 1730-ban a wittgensteini gróf nagyobb cigány közösséget telepít le birtokain, de – miután jobbágyai megrendszabályozására afféle rendőri erőként felhasználta, -alig néhány év múltán ismét kiűzi őket. 1775-ben II. Frigyes porosz király cigány falvak létesítésére tesz kísérletet. II. Frigyes Vilmos pedig, – nem csupán a felvilágosultság hevületétől hajtva -, besoroztatja a fiatal egészséges cigány férfiakat. Nevezetesek ebben a sorban Mária Terézia (1761, 1767, 1773.) és később II. József cigányrendeletei (1783). A Regulatio Cigaro-rum megtiltja üldözésüket, szorgalmasnak mondja mesterembereiket és letelepítésükről, gyermekeik iskoláztatásáról rendelkezik. Még a megbélyegző „cigány” elnevezést is megváltoztatja, de egyúttal tilalom alá kerül a cigány nyelv. Megtiltja a vándorlást, a lótartást, útlevelet vezet be számukra, a megyéket pedig a cigányok sátrainak lerombolására és számukra állandó ház kiutalására kötelezi, de a szükséges anyagi forrásokról nem rendelkezik. A kalapos király 1782-ben – a pártatlan bíráskodás jegyében és a már megtörtént túlkapások folytatódását megakadályozandó – vizsgálóbizottságot küld ki 150 gyilkossággal és kannibalizmussal vádolt magyarországi  cigány ügyében. Ez a vádat alaptalannak és koholtnak minősíti, és javaslatára a király felelőségre vonja Hont megye főispánját, aki állásával fizet a túlkapásokért. A maguk korában igen haladónak számító, mai szemmel azonban voluntaristának látszó intézkedések jelentős eredményeket értek el, sikerük mégsem volt teljes körű és végleges. Meggátolta ezt részben a hagyományos, vándorló, lótartó életmódjához ragaszkodó cigányság, részben a helyi hatóságok csendes ellenállása, részben pedig az, hogy kelet felől újabb és újabb hullámokban érkeztek cigányok. A tehát cigányok nem hagytak fel a nomadizálással, elhagyták a Bánátban nekik juttatott földeket is, ragaszkodtak lovaikhoz és gyermekeikhez, akik a rendeletek értelmében egykönnyen paraszti nevelőszülőkhöz kerülhettek.

A cigányság lelki-szellemi gondozásáért, beemeléséért a társadalomba sokat tettek az egyházak is, különösen az alsó papság. Az egyház közreműködéséből nőtt ki a friedrichslorai falukísérlet, amely korabeli integrációs próbálkozások egyik minden bizonnyal legjelentősebbike volt, és a ma számára is tartogathat komoly tanulságokat. A naumburgi Evangélikus Misz-szió Egyesület 1828-ban gondjaiba veszi Friedrichslohra bei Nordhausen község eladdig zavartalanul élő és az odavándorlásokkal gyorsan szaporodó cigány közösségét. 1806-ban alig néhány, 1828-ban több mint ötven cigány lakott a községben. A Misszió 1829-ben a cigányok elemi oktatását Wilhelm Blanken-burg tanítóra bízta, és célul tűzte ki, hogy a cigány közösséget véglegesen a letelepedett életmódra szoktassa, és egyre kevésbé versenyképes hagyományos szakmáit másfajta szaktudással helyettesítse.   1835-re  a kicsiny közösség mintegy  száz főre duzzadt. A cigányok tágas iskolát építettek maguknak, amely a tanítónak és családjának lakásul is szolgált. Több mint harminc gyermek és számos felnőtt járt az iskolába. A magdeburgi hatóságok körlevélben szólították fel a polgárokat a Misszió kezdeményezésének támogatására, és kilátásba helyezték termőföldek parcellázását a cigányok számára azzal a céllal, hogy a kialakítandó mintagazdaságban elsajátíthassák a gazdálkodáshoz szükséges ismereteket. A német polgárok azonban hevesen ellenálltak. Vonakodtak anyagi támogatást nyújtani, kerültek minden érintkezést a cigányokkal, olykor még zaklatták is a cigány település lakóit. Végül Blankenburg tanító elköltözésével a kísérlet kudarcot vallott. Miután Magdeburg hatóságai is megszűntették a támogatást, a település lakóit — minden megalapozott ok nélkül — dologházba, gyermekeiket árvaházba hurcolták.

A 17. század második felétől megszaporodnak a cigánysággal foglalkozó német publikációk16 és 19. század első harmadára kialakulnak a cigánysággal foglalkozó tudomány – tévhitekkel még erősen terhelt — körvonalai. Megszaporodik a róluk való hiteles tudás. Míg a 15. században azt gondolták, a cigányok a keresztények üldözése elől menekülő, nyelvükben és szokásaikban elfajzott vagy magukat álcázni akaró zsidók, ekkorra tisztázódik valódi származásuk. Kevéssé ismert, hogy magyar ember, nevezetesen Vályi István leideni teológushallgató nevéhez fűződik a cigányok indoárja eredetének nyelvi bizonyítékok alapján való kimutatása, pontosabban feltételezése. Vályi összehasonlítja a komáromi cigányok nyelvét indiai hallgatótársainak nyelvjárásával. Eredményeit ugyan publikálja 1776-ban, neve mégsem vonul be a köztudatba.’7 Akár tekinthetjük sorsszerűnek is, hogy a cigány nyelv indiai eredetének felfedezése a kutatásait jó tíz évvel később publikáló Gottlieb Grellmann nevű német nyelvész nevéhez kötődik.18 A 19. század elejétől folytatódik az egyre jelentősebb és egyre tárgyilagosabb ciganológiai publikációk sora.19 August Friedrich Pott -a legjelentősebb korabeli német szerző — kétkötetes munkában adja közre etnográfiai és nyelvészeti kutatásait. Számos dolgozat azonban továbbra is hitelt ad tévképzeteknek vagy maga terjeszt ilyeneket. Tovább él egyebek között a cigányok és zsidók azonosítása vagy kulturális rokonítása.20 A Sturm und Drang majd a romantika idealizált cigányképre – gondolhatunk Lenaura, vagy akár a magyar Vörösmartyra is — pozitív értelemben felfedezi a cigányokat és kultúrájukat, idealizálja szabadságszeretetüket és időközben felfedezett íratlan közösségi jogrendjüket, társadalmon-kívüliségüket, természetközeliségüket, zenéjüket, táncukat, szenvedélyes szerelmüket, népköltészetüket.

A művelt literátorpublikum múló szimpátiája és az állami gondoskodás egyre szaporodó kísérletei azonban nem sokat változtattak számkivetett helyzetükön a mindennapokban. Gyakran éppen ellenkezőleg! A gondoskodó porosz állam egyre növekvő felelősségtudatát jelzi például az 1842. évi porosz szociális ellátási törvény. Ennek előírása szerint a rászorulókat az a község volt köteles eltartani, amelynek területén éltek. E szellemében igen haladó rendelet szándékával éppen ellentétes hatást váltott ki. Hogy az ellátási kötelezettség elől kitérjenek, a legtöbb – eddig akár nagyon is toleráns – település polgárai elüldözték még a félig letelepült cigányokat is, és igyekeztek a visszatéréstől is elvenni a kedvüket. Vándorlásuk elé is egyre komolyabb akadályokat gördítettek.

A 18. majd még inkább a 19. század ténylegesen is megalapozta a modern felvilágosult gondolkodást és a szociális jogegyenlőséget. Megújult a porosz állam, felszabadult a parasztság,  szabaddá vált az iparűzés,  törvény rögzítette  a  zsidók emancipációját. A 19. század második felében a haladó szellemű, nagyhatalommá emelkedő Németországban a cigányság e-mancipációja csak lassan mozdul előre. A németországi cigányok mégis boldognak mondhatták magukat dél- és kelet-európai társaikhoz viszonyítva, akik sokhelyütt – például a román területeken az 1850-es évekig – közönséges rabszolgák, adha-tóak-vehetőek voltak. Ezzel szemben németföldön többé-kevésbé szabadon vándoroltak egyik tartományból a másikba. Anyagi helyzetük azonban egészében nem javult,  sőt a lakosság nagy többségéhez viszonyítva relatíve tovább súlyosbodott. A rohamos urbanizáció kísérőjelenségeként a század közepétől izolált cigánynegyedek alakultak ki a nagyobb városok — Mai-na-Frankfurt, Hamburg, Berlin – peremterületein, vagy még inkább a perem peremén, kissé távolabb a városszélektől. Lakosságuk, kiszorulva a munkamegosztásból, de fokozatosan kirekesztődve a hagyományos cigány társadalomból is, a lum-penproletáriátus számát növelte, és csak a község anyagi jóindulatára számíthatott. A tömegfogyasztásra termelő’ gyáripar és kereskedelem rohamos előretörésével munkaerőpiaci esélyeik rohamosan leértékelődtek, egyre inkább fölöslegessé váltak a hagyományos cigány foglalkozások művelői. Míg a cigányzenészek keresett és jól fizetett szórakoztató művészként rohamosan hagyták maguk mögött a szekeres-putris világot és integrálódnak, addig a cigány szegkovácsok, üstfoltozók, drótosok, vályogvetők, kosárfonók, lókupecek, vándorkereskedők, jósasszonyok és kártyavetők egyre inkább leszakadtak a társadalom jövedelmi és megélhetési átlagától. A polgári kisipar és kiskereskedelem is ádáz harcot folytatott a hívatlan konkurencia ellen. Ez, ha lehet, még mélyebbre taszította a cigányságot a nyomorba, mint annak előtte, miközben létszámuk, – Európában a századfordulóra túlhaladva a fél milliót – gyorsan emelkedett.21 Számuk az összlakossághoz viszonyítva azonban mindenütt elenyésző’ maradt. Létszámuk Németországban 1906-ban csupán 8 000 fő körül mozgott, ami 1926-ra a bevándorlásokkal együtt is csak mintegy 14 000-16 000-re emelkedett.22 A szakadatlan vándorlással és a határok átlépésével a cigányok nagy része kiszorult az állampolgárságból és az azzal járó előnyökból is.

A hatóságok és hivatalok legtöbbször igen bizonytalanok voltak — gyakran ma is azok — a tekintetben, vajon a cigányságban szegényügyi vagy rendészeti problémát kell-e látniuk. Jól szemlélteti ezt a határozatlanságot, hogy egy porosz belügyminiszteri rendelet értelmében a cigány gyermekek árvaházi ellátásának költségeit nem a szociális, hanem a rendészeti kiadások rovatában könyvelték. Ugyancsak folyamatosan jelen volt a dilemma, elüldözni vagy integrálni célszerűbb-e a cigányokat. Mindkét kérdésben mindkét álláspontra találunk bő-ségesen példát. Az álláspontok néha ellentmondásosan összefonódtak, így a cigányság kérdése – mint látni fogjuk – olyan szegényügyként jelent meg, amely elsősorban rendészetileg kezelhető, illetve az integráció nemes célját gyakran a diszkrimináció vagy az üldözés magyarázatára hozták fel. Az integráció a kor felfogásában természetesen a kisebbség felől a többség felé vezető’, célszerűségi szempontokkal kijelölt egyirányú utca volt. A kor gondolkodása nem a cigányok, hanem a többségi társadalom problémáinak megértésére és megoldására törekedett, a szimpla osztogató szegénypolitika csődje után a cigányság összességét kezelte társadalmi – főként közbiztonsági – fenyegetésként.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy döntően rendőri problémaként bántak velük.23 Jól mutatja ezt a hivatalos iratok szóhasználata, amelyekben „cigányvészról”, vagy „cigánycsapásról” illetve annak elhárításáról olvashatunk. Még beszédesebbek a megvalósult intézkedések. Különösen a barátságos éghajlatuk és paraszti gazdaságuk, illetve települtségük miatt a vándorló-háziiparűző életmód számára kedvező’ délnémet, bajor és szász területeken helyezték rendőri felügyelet alá a cigánykaravánokat, szigorú fellépést írtak elő a cigányokkal szemben, visszavonták vándoriparos leveleiket, megtiltották számukra a fegyvertartást, vadászatot, medvetáncoltatást, és gyakran ki is utasították őket az országból. A 19. század utolsó harmadában a többi tartományban is külön engedélyhez kötötték a vándoriparosi és vándorkereskedői tevékenységet és -félszemmel a cigányságra sandítva – folyamatosan nehezítették a szükséges engedélyek megadását. A Birodalmi Kancellária 1896. évi köriratában a cigányok számára a vándoripari engedélyek kiadását nem, a már kiadottakat pedig lehetőség szerint visszavonni javasolja. Több parlamenti felszólalás is foglalkozott a főként a délkeleti területeket sújtó „cigányvésszel” és az idegenrendészeti előírások szigorítását követelték. Ennek következtében a bevándorlás megakadályozására a német külügyminisztérium még súlyos diplomáciai bonyodalmak árán is toloncegyezmények egész sorát kényszeríttette ki a környező államoktól, egyebek között Oroszországtól és Ausztria-Magyarországtól. Ezzel összhangban számos belügyminiszteri rendelet – 1883, 1886, 1906 – értelmében a német állampolgárságukat igazolni nem tudókat visszatoloncolták abba az országba, amelyből jöttek. A századforduló táján „a cigányok garázdálkodásának megakadályozásáról” szóló tartományi és országos rendeletek valamint az úgynevezett Landfahrergesetz-ek – a csoportosan vagy hordákban vándorlókról szóló rendeletek — tömegét sorolhatnánk fel, amelyek megtiltották a vásári komédiások és medvetáncoltatók vándorlását, az illegálisan bevándorolt cigányok kitoloncolásáról intézkedtek, vagy kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra, ami a települések peremén ú-jabb putrinegyedek kialakulásához vezetett.2-‘ Végül Münchenben 1899-ben a maga korában neves kriminológus, Albert Dill-mann vezetésével megalakult a Bajor Királyi Rendőrigazgató-ság kebelében a Cigány-nyomozati Szolgálat, amely a rendőrhatóságok megbízásából megkezdte az egész országban a vándorló cigányok összeírását és nyilvántartásba vételét egyrészt bűnmegelőzési, másrészt idegenrendészeti céllal. A Dillmann-féle cigányközpont alig hat éves munkával létrehozta és minden tartomány rendelkezésére bocsátotta a több mint 3 000 cigány személyi és kriminológiai adatait tartalmazó „Cigánykönyvet”.25

A világháború kitörésekor hirtelen, előrehaladtával egyre inkább szükség volt minden német katonára és munkáskézre, legyen fehérbőrű szőke vagy barna bőrű göndör-fekete. A nemzeti egység instrumentalizált eszméje jegyében néhány évre elterelődött a figyelem a harctéren egyébként is derekasan küzdő, nem egyszer vaskereszttel jutalmazott cigányokról. A Wei-mari Köztársaság megszilárdultával azonban ismét a figyelem középpontjába kerültek. A 20-as évek végére szinte minden tartományban megszületett valamiféle cigánytörvény. Egyaránt jellemző rájuk, hogy megszigorították vagy teljesen megtiltották számukra a vándorlást. Ezekhez az 1926. július 16-ai keltezésű bajor Cigány- és munkakerülő-törvény szolgáltatta a mintaképet. Célja a közbiztonságot veszélyeztető – elsősorban cigány – hordák, vándorkaravánok és munkakerülők megrend-szabályozása volt. A lakókocsis-szekeres cigányok és az életmódban hozzájuk hasonult németek számára bármikor visszavonható rendőri vándorpasszust írt elő. Szabályozta a cigányok állattartását, ismét eltiltotta a lőfegyverek tartását, a községeket rendőrileg ellenőrzött táborhelyek kijelölésére, a táborozó-kat a hatóságoknál való bejelentkezésre kötelezte. Az úgynevezett közbiztonságvédelmi munkakötelezettség tág teret nyitott a hatóság fellépésének és önkényének.26′ A bajor példa nyomán, a többi tartományi rendelet sem nélkülözi a szociális elemeket. Előírják a vándorlók és cigányok gyermekeinek kötelező iskoláztatását. Letelepedésüket akarják kikényszeríteni azzal, hogy egyúttal megtiltják az iskolaköteles gyermekek vándorlását: egész évben ugyanazt az iskolát kötelesek látogatni. Az iskolakerülőket árvaházba, javítóintézetbe, a 16 év feletti rendszeres munkával nem rendelkezőket munkakerülés miatt dologházba küldik.27

Egyszerre negatív és pozitív példaként említhető a kölni iskolakísérlet. A szülői egylet – ma munkaközösséget mondanánk – tiltakozott az ellen, hogy gyermekeik a szellemi fogyatékosnak deklarált cigánygyermekekkel együtt látogassák az elemi iskolát. Ezért a kölni iskolaszék egy csehszlovákiai példa alapján2* külön osztályt indított cigánygyermekek számára, a-melyben korkülönbség nélkül folyt az elemi tantárgyak oktatása. A cigányok a rendszabályok és a kilátásba helyezett súlyos következmények tudatában rendszeresen járatták gyermekeiket az iskolába. A szülők és gyermekek között is népszerű tanítójuk az iskolai normáknak megfelelő viselkedésben mutatkozó tekintélyes nehézségek mellett jelentős sikerekről is beszámol, egyebek között a gyermekek természetes intelligenciájáról, egyes tárgyakban – matematika, zene, hittan – mutatott tehetségükről. Egyfajta iskola-takarékpénztári rendszerrel sikerült elérni, hogy a cigányosztály megközelítően önfinanszírozóvá vált.23

Amíg a tartományi kormányzatok a cigányokat letelepedésre igyekeztek ösztökélni, addig a faluközösségek és városok inkább azon dolgoztak, hogy megakadályozzák területükön a cigányok még csak időleges megtelepedését is. A kijelölt táborhelyekért magas bérleti díjat követeltek, szigorú egészségügyi előírásokat állítottak, a helyi bűnüldözés „gyengéd” zaklatása a cigányokat távozásra kényszerítette. 1927-tól a bajor belügyminisztérium rendeletére a községek területén táborozó cigányoktól kriminológiai szempontoktól függetlenül ujjlenyomatot vettek, amelyet a már említett müncheni cigányközpontban vettek nyilvántartásba. Bár a követelések ellenére nem született Németország egészére érvényes cigánytörvény, a velük szembeni eljárás mégis nagyjából egységes szempontok alapján történt. Ez célozta a tartományok 1926. évi megegyezése a cigányprobléma azonos szempontú kezeléséről, amely lényegében a bajor rendelet elemeinek általánossá tételét tartalmazta, kiegészítve az állandó rendőri felügyelet követelményével.30 A rendelkezések jelentős része, még inkább végrehajtásuk gyakorlata feltű-nő és szöges ellentétben állt a maga korában példásan demokratikus Weimari Alkotmány szellemével különösen a törvény előtti egyenlőségről és a szabad helyváltoztatás jogáról szóló szakaszokkal.” Nem kevés jogértelmezői tehetségre volt szükség a diszkriminatív rendelkezések alkotmányosságának bizonyításához.32

Ekkoriban is születtek figyelemreméltó ciganológiai tanulmányok, amelyek a cigányság kultúráját, nyelvét, társadalmi rendszerét taglalták. Többen úgy vélték, a cigányságnak el kell foglalnia az őt megillető helyet a németséggel nyelvileg-kulturálisan rokon indogermán (árja) népek között. Mások rámutattak az ősi germán és a cigány szokásjog közötti hasonlóságokra és lelepleztek számos cigányokkal kapcsolatos babonát és előítéletet is.33 Ennek dacára az uralkodó hang a mindent elárasztó faji irodalomé, amely megteremtette a kellő légkört és az ideológiai alapvetést a későbbi faji törvények számára. Mintegy a gyarmati időszak egyenes folytatásaként tengernyi un. fajtudományi iromány lát napvilágot. Ezek a művek, amelyekben jól nyomon követhető a 19. század kulturális és a 20. század biológiai rasszizmusának folyamatossága, szellemükben és stílusukban alapvetően nem különböztek a többi gyarmatosító nagy nemzet bölcselkedéseitől kolóniáik népeiről, méltó párjai azoknak. Tükröződik bennük a többségi társadalom hagyományos előítéletrendszere és a gyarmati népekkel szembeni — „tisztességes” gyarmati hivatalnok számára kötelező — megvető beállítottsága. A németországi munkák jelentőségét az adja, hogy a háborúvesztés okozta sértett büszkeség, a megbicsaklott nemzeti öntudat széles olvasótábort toborzott számukra.

Gyarmatok híján a négerek vagy sárgák helyett a megvetés és gyűlölet tárgyai legfőképp a zsidók és a hagyományosan primitívnek, ostobának, – „fajgenetikai okokra visszavezethetően” — lustának, naplopónak, alattomosnak, paráznának, bűnözésre  különösen  hajlamosnak,  beilleszkedni  képtelennek, aszociálisnak és élősködőnek ábrázolt cigányok lesznek.34 Mások – mondanunk sem kell, kizárólag (faj)tudományos alapon -a cigányság veszedelmes szaporaságáról, szellemi visszamaradottságáról, örökölt gyengeelméjűségéről, degeneráltságáról, fajidegenségéről, alacsonyabbrendűségéről értekeztek és a germán, árja faj tisztaságát látták veszélyeztetve. Ismét mások -ezúttal nem, vagy csak részben faji, sokkal inkább kultúr-soviniszta alapokon – úgy érveltek: a cigányság káros idegen test a német kultúrában, egyben súlyos veszélyt jelent a jogbiztonságra is.

Ebben a néhány sorban és jelzős szerkezetben is kifejezésre jutott az akkori német polgár szinte valamennyi félelme és szorongása, amely végül Hitler démonikus alakjában csúcsosodott ki.36 A fajmítosz áradatával szemben kevéssé bizonyultak versenyképesnek a fajbiológia tételeit cáfoló humanista politikai és valóban tudományos írásművek.37 Németországban már évekkel a nácik hatalomra jutását megelőzően kibontakozott az örökletes betegségekben szenvedők, gyengeelméjű-ek, bűnözők, aszociálisok sterilizálásával és eutanáziájával kapcsolatos vita.’* Ebben az összefüggésben vetődik fel először a cigányok sterilizálásának ötlete.

Meglepő módon a hatalomra jutó Hitler és a nemzetiszocialista vezetés néhány évig ügyet sem vet a cigányproblémára. A korábbiakat meghaladó, államilag szentesített vagy központilag irányított diszkriminációról nem beszélhetünk.” A cigányság megítélése és kezelése továbbra is elsősorban bűnmegelőzési szempontok alapján történt. A nácizmus első néhány esztendejére jellemző általános szociális restrikció körülményei között helyzetük mégis nehezedett, annál is inkább, mivel a 20-as évek óta alkotott, jól-rosszul alkalmazott rendeleteket ezúttal következetesen és könyörtelenül végrehajtották és – például 1936. június 5. kelettel Poroszországban — újakkal egészítették ki.

A cigány bűnelkövetőkre jellemzőnek tekintett kisbűncselekményeket valamint az aszociálisnak tekintett életmódot visszaszorítandó megszaporodtak a cigány razziák. Most már a gyermekektől is ujjlenyomatot vettek és továbbították a müncheni vagy a később alapított karlsruhei központba.

Az 1933. november 24-én kelt „Veszélyes visszaeső bűnözők elleni törvény” értelmében a köztörvényes bűncselekmény miatt két ízben jogerősen elítélteket a bíróság büntetésük letöltése után korlátlan időre „biztonsági őrizetbe” vetethette, enyhébb esetekben javító célzattal dologházba utalhatta.

1937 decemberétől lehetővé vált a szabadlábon lévő egykori visszaesők, aszociálisok, munkakerülők, szemérem ellen vétők „preventív rendőri őrizetbe” vétele, ami rendszerint dologházat vagy munkatábort jelentett. Idővel az alkalmi vagy visszaeső bűnözők üldözéséről a súlypont az „aszociálisok” szinte bárkire kiterjeszthető kategóriájára került át. Aszociálisnak számítottak — a rendeletekhez mellékelt irányelvek szerint — a csavargók, koldusok, cigányok és cigánymódra vándorló munkátlanok, kitartottak, prostituáltak, garázdák, de az árdrágítók és munkaszerződésszegő (értsd: sztrájkoló) napszámosok is. A rendelkezéseket tudatosan alkalmazták a cigányokkal szemben kis súlyú vétségek – bejelentkezési kötelezettség elmulasztása, munkavállalási engedélyek hiánya és hasonlók – esetében is.40 1936-ban Bécsben a Német Bűnüldözési Bizottság41 – mai szóhasználattal bűnmegelőzési tanács – javaslatára megalapítják a Cigánybűnözés Elleni Nemzetközi Központot,’2 amely fényképes és ujj-lenyomatos dokumentációk gyűjtésével foglalkozott, és szabályozta a tagállamok és tartományok közötti toloncügyeket.

A tartományi és községi kormányzatok — kihasználva a hatalomváltozás légkörét — igyekeztek tovább szűkíteni a cigányság mozgásterét. Tovább szigorodnak a vándorcigány foglalkozások űzésének feltételei. Helyenként rendeletileg bezárták a magán táborhelyeket, helyettük — ismét a bűnmegelőzésre hivatkozva – a helységektől jelentős távolságra úgynevezett gyűjtőtáborokat rendeztek be. Ezeket a rendőrség és csendőrség folyamatosan felügyelte, elhagyni őket csak munkavégzés céljából és idejére volt megengedett, még az ébresztő és takarodó időpontja is szabott volt. Ez a sors jutott az olimpia idejére a Berlin közelében lakó cigányoknak is. A szociális jogok mindenki számára egyre szűkültek, a szociális ellátás biztosításáért egyre alacsonyabb hivatali szintekre kerül a felelősség. 1933-tól a minimális szociális ellátásról szóló törvény rendelkezéseinek szigorításával a minimális szociális ellátást a helyi hatóságok kötelezően végzendő’ közhasznú munka végzéséhez köthették, A cigányok minimális szociális ellátásának összegét azonban mintegy harmaddal alacsonyabban állapították meg, mint a nem cigány rászorulókét és naturáliákban egyenlítették ki.43 Máshol az – Európában egyébként első – környezetvédelmi törvény előírásaira hivatkozva megtiltották a kosárfonóknak és más cigány foglalkozások gyakorlóinak, hogy alapanyagot gyűjtsenek az erdőkön és mezőkön.44 A szomszédos, különösen keleti országokkal határos tartományok a német állampolgársággal nem rendelkező cigányokat gyakran minden eljárás nélkül átkergették a határon vagy táborba zárták. A cigányságot a háborús előkészületek közepette preventív kémelhárítási szempontokra hivatkozva a nyugati határszélről kitelepítették, egy részüket ekkor már bűnüldözési szempontoktól függetlenül – aszocialitásukra és munkakerülésükre hivatkozva – „védőőrizetbe” vették. Már 1937-től kisebb cigány csoportokat munkára deportáltak Dachauba és Buchenwaldba.

Érdekes módon az 1935. évi nürnbergi faji törvények – pontosan szólva „A birodalmi polgárok státuszáról valamint a német vér és becsület védelméről szóló törvények” – expressis verbis nem emlékeztek meg a cigányokról. Rendelkezéseik a zsidókat, négereket és az úgynevezett rajnavidéki fattyúkat – a megszálló francia csapatok afrikai katonái és német nők kapcsolatából született gyermekeket – sorolták a fajidegen közé. Ennél fogva a cigányok rövid ideig még – ha értelmezéstől függően és némi fenntartással is – teljes jogú állampolgároknak minősülhettek. Viszont a rendeletekhez kiadott végrehajtási utasítás és belügyminiszteri körlevél – 1935. november 14. illetve 26. keltezéssel – előírta németekkel való házasulás esetére a „házassági alkalmassági bizonyítványt”, illetve a cigányok esetében ennek megtagadását a helyi egészségügyi hivatal részéről. A cigányokkal kapcsolatos iratok – a korábbiakhoz hasonlóan – döntően aszociális magatartásukról, integrálhatóságukról, szociális ellátásuk költségeiről, szaporaságukról és örökletes betegségeikről értekeznek.

Szokásos végkonklúziójuk, hogy az aszociálisok és betegek elszívják az egészséges néprész életerejét, és folyamatosan rontják örökletes tulajdon-ságait.45 Az eutanázia-mozgalom döntő sikere volt az „Örökletes betegségekben szenvedő utódok nemzésének megakadályozásáról” szóló 1933. júliusában keletkezett, majd később az „Élésre nem méltó élet megsemmisítéséről” szóló eutanáziatörvény, amely a várhatóan örökletes betegségben szenvedő gyermekeket világra hozó házaspárok, gyengeelméjűek, skizofrének, mániás depressziósok, genetikai okokra visszavezethető vakságban, süketségben, testi torzulásban szenvedők és homoszexuálisok kényszersterilizálásához, majd elpusztításához teremtett jogalapot. A sok ezer cigány későbbiekben végrehajtott ivartalanítását is ez a törvény tette lehetővé.

A náci fajpolitika azonban hamarosan a cigányságra is kiterjesztette a faj- és vérvédelmi törvények alkalmazhatóságát. Kevéssel a törvények kihirdetése után vita bontakozott ki arról, ki mindenki tekinthető fajidegennek.46 Az 1936-os évben a nemzetiszocializmus mintegy „felfedezi” a cigányproblémát. A megoldási javaslatok igen széles skálán mozogtak a letelepítés-tói az integráció variánsain keresztül a kitelepítésig és megsemmisítésig. Meglehetősen eltértek a vélemények abban a tekintetben is, vajon etnikai csoportról, szociális-gazdasági vagy pusztán közbiztonsági jelenségről van-e szó, vagy netán faji problémáról. A vitatkozók részben az előbbi mellett teszik le a voksot.47Szerintük a cigányok fajilag értékes, egészséges, tehetséges, tehát integrálható és asszimilálható népességet képviselnek, amely kedvezőtlen helyzetét társadalmi meghatározottságoknak „köszönheti”. Számosan érveltek azonban a cigányok fajidegen – alsóbbrendű, beltenyészetben elkorcsosult -mivolta, következésképp a „népközösségből” való kizárása mellett. Ebben a szellemben születnek a vérvédelmi törvény félig-meddig hivatalos állásfoglalásnak tekinthető kommentárjai is.48Kevéssé kétséges, hogyan kell érteni, amikor a cigányokkal vagy félcigányokkal szembeni radikális biológiai intézkedések szükségességéről olvasunk. Ezeket megalapozandó, megkezdődtek a cigányokra vonatkozó vizsgálatok az időközben megalakult fajtisztasági és fajbiológiai kutatóintézetek kebelében.49 Egy harmadik álláspont szembeállította a fajbiológiailag értékes tisztafajú vagy törzstiszta cigányokat az úgynevezett keverékcigányokkal, akik részben német, részben cigány ősöktól származnak. Különösen ez utóbbiakat tartották veszedelmesnek. Egyrészt faji okokból, mivel – mint mondták – a keveredés rontja mind a német mind a cigány faj genetikai tulajdonságait, testi adottságait. Másrészt úgy vélték, a keveredés a szelle-mileg-erkölcsileg rossz tulajdonságokat, aszocialitást, kriminalitást, züllöttséget, munkakerülést, parazitizmust hozza elő-térbe. A cigányság és az aszociális magatartás definíciójával azonban mindvégig adósak maradtak. Egyesek a faji jellegek fontossága mellett érveltek, mások mindenkit cigánynak tekintettek, aki aszociális, kriminális és nem letelepedett. Akadtak szerzőit, akik a lumpenproletáriátus keletkezését a cigányokkal való keveredéssel magyarázták.

Ez utóbbi álláspontot képviselte Róbert Ritter professzor, az egészségügyi minisztérium keretében működő Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóintézet igazgatója. Ritter kétségkívül igen képzett, több doktorátussal és kiváló kapcsolatokkal rendelkező’ orvos volt, aki járatos volt a pedagógiában, gyógypedagógiában, pszichológiában, pszichiátriában és filozófiában. Már 1927-ben elkötelezte magát a szélsőjobb eszmék és a szociológia biológiai interpretációja mellett.50 Így került kapcsolatba 1932 táján a fajhigiéniával és lett Ernst Rüdin, a nácik fahigiéniai programjának kidolgozásában résztvevő’ svájci származású orvosprofesszor ajánlására 1936-ban az intézet vezetője. Ritter intézete politikai és személyes okokból korlátlan anyagi támogatást élvezett, az intézményt többször bővítették és egyre hangzatosabb nevekkel látták el. Munkatársai tizenhárom nemzedékre visszamenőleg genealógiai táblákat állítottak fel, és a származás, testi felépítés, nyelv, törzsi hovatartozás és a szokásokhoz való ragaszkodás, aszocialitás és kriminalitás szempontjai szerint folytatva a vizsgálatokat nagyszabású archívumot rendeztek be. A cigányokat fajilag öt csoportba – tisz-tafajúak, döntően cigányvérű kevertfajúak, fele-fele arányban kevertfajúak, döntően germánvérű kevertfajúak, nem cigányok – osztották és jelzetekkel látják el. Az intézet kategorizálása és származástáblái alapján szelektálták később az elhurcolandókat. A lázas munka ellenére az intézet kevés valóságos tudományos eredményt produkált. Sem a cigányok fajilag egységes jellegét, amiről Ritter pontosan tudta, hogy nem létezik, sem genetikailag meghatározott jó vagy rossz tulajdonságaikat nem sikerült kimutatni. Ritter és munkatársa, Eva Justin publikált „eredményei” jobbára spekulációk, amelyekben – a hagyományos előítéleteknek megfelelően – a cigányság nagyobbik része történelem és kultúra nélküli, képezhetetlen, szexuálisan ki-csapongó, a zsidókkal rokon, fajilag alacsonyrendű, keleti cső-cselékként jelenik meg. A fajilag a „gazdanéppel” keveredettek valamint a magyarországi eredetű roma cigányok biológiai meghatározottságaik következtében a különösen veszélyes bűnözök, illetve aszociálisok kategóriájába kerültek. Ritter állításait azonban tudományos bizonyíték nem támasztotta alá.” Eva Justin egyik dolgozatából tudjuk, hogy a cigány bűnözéssel kapcsolatban az intézetben komolyan vehető’ kutatás nem folyt, bár tervezték egy cigány bűnügyi archívum felállítását is, és szoros együttműködés kialakítását a rendőri szervekkel, valamint a Dülmann-féle intézet utódjával.52 Ritter, pártfogója, Himmler véleményével egyezően a fajilag értékesebb „törzstiszta” szinti (sinto) és a csehországi eredetű lalieri cigányok -tehát a németországi cigányság mintegy 10%-a – megtartását, számukra Burgenland, majd a háború után Nyugat-Magyarország területén rezervátumok kijelölését, a romák és kevertfajúak koncentrációs táborba zárását és sterilizálását javasolta.53 1938-tól a Birodalmi Belügyminisztérium vette kezébe a cigányügyeket. A müncheni cigányközpontot bekebelezte a Birodalmi Bűnügyi Rendőrség és új néven országos hatáskörrel ruházták fel. Ezzel szinte egy időben, 1938 decemberében jelent meg két rendelet. A „cigányság fajbiológiai szempontú kezeléséről” szóló belügyminiszteri körlevél már egyértelműen idegenfajúnak, tehát a vérvédelmi törvény hatálya alá tartozónak tekinti a cigányságot, és szentesíti az addig is folytatott – fajhigiéniai meggondolásokon nyugvó — diszkriminációs gyakorlatot. Ennek következtében a cigányság visszavonhatatlanul elvesztette korábbi állampolgári státuszát. A cigány ember úgynevezett „német védelem alatt álló személlyé”, vagyis jogaiban korlátozott alattvalóvá degradálódott. Lehetetlenné vált nemcsak a cigányok és nem cigányok közötti házasodás, hanem a szerelmi kapcsolat is. Mindennapos gyakorlattá vált, hogy az alacsonyabbrendűnek deklarált cigányokat a már említett „ö-rökletes betegségben szenvedő’ utódok nemzésének megelőzé-séról” szóló rendelkezés értelmében házasságkötésük előtt sterilizálták. A náci hatóságok feneketlen cinizmusára jellemző, hogy ez formailag a házasulandók saját kérésére történt, hiszen a nyilatkozat aláírása nélkül nem kaphattak volna házassági engedélyt sem. A második rendelet – a Reichsführer-SS, tehát Himmler rendelete — a „cigányveszély elhárításáról” elrendelte az összes hat éven felüli letelepült, vagy vándorló cigány, illetve kinézete, szokásai alapján cigánynak vagy keverék-cigánynak vélhető személy rendőri összeírását és nyilvántartásba vételét, valamint folyamatos ellenőrzését, illetve  a szükséges   intézményi   háttér   megteremtését.    Heydrich   — Himmler helyettese – néhány hónappal későbbi keletű (1939. március) végrehajtási utasításában a fenti csoportok elkülönítéséről és csoportonként eltérő’ színű megkülönböztető okmányokkal való ellátásáról rendelkezik. A hatóságok a Ritter-csapat közreműködésével 1940-ig az akkori birodalmi területen mintegy 30 000 cigányt és félcigányt vettek nyilvántartásba. A következő években ez a szám még további 20 000-rel növekedett. Ezzel végül Himmler álláspontja győzött azokkal szemben, akik a germán vérrel való keveredés miatt a keverékcigányokat értékesebbnek tartották, de a — Goebbels és Bor-mann nevével fémjelzett – minden differenciálást elutasítók javaslatával szemben is.

A németországi cigányság sorsa a háború kezdetével pecsételődik meg. Az 1939. szeptember 2-ai rendelet az egész birodalom területén táborba zárás terhe mellett megtiltotta a vándorlást a cigányoknak, az egy hónappal későbbi (október 17.) rendelkezés értelmében pedig – további intézkedésig – lakhelyüket már ideiglenesen sem hagyhatták el. A náci vezetés és a helyi hatóságok is úgy gondolhatták, a háborús felfordulásban könnyebben rendezhetik el a faji kérdés és benne cigánykérdés végleges megoldását. Ebben az irányban gyakoroltak nyomást a náci párt és az SS faji és telepítési ügyekkel foglalkozó hivatalai. 1939. szeptember 21-én a Heydrich elnökletével összeülő minisztériumközi egyeztetőkonferencián született meg — egyebek között — az a döntés, mely szerint a német cigányokat családostul a leendő, a hosszú huzavona után végül október 10-én megalapított Lengyel Főkormányzóság területére deportálják. A megbeszélés eredményeképpen a Birodalmi Biztonsági Főhi-vatal október 25-ével utasította a helyi rendőrségeket, hogy a „cigánykérdés a Birodalom egész területére kiterjedő, legrövidebb időn belül való rendezése” érdekében haladéktalanul írják össze a hatáskörükbe tartozó területeken a szinti és roma cigányokat. 1940 áprilisában megkezdték összegyűjtésüket, amit úgy könnyítettek meg, hogy a lengyel területeken minden családnak házat, földet ígértek. A rendelet humánus eljárást írt elő, sőt a hozzá csatlakozó kiegészítő körlevél (április 27.) kifejezett utasítást tartalmazott a családok és nemzetségek együtt-tartására. Ezzel ellentétben a végrehajtás során sokhelyütt szétszakították a családokat, nemzetségeket és eldugott értékek után kutatva embertelen, megalázó módszereket, vetkőzte-tést, testmotozást alkalmaztak a rendőrhatóságok.55 A Himmler útját személyes okokból is lehetőleg mindenben keresztezni igyekvő, és magának fajilag makulátlan kisbirodalmat álmodó főkormányzó, Hans Frank hevesen tiltakozott a cigányok befogadása ellen. Ugyancsak tiltakozott — ha nem is emberiességi okokból – Ritter, aki szerint ez esetben az eredményes fajpolitikát jobban szolgálta volna, ha a deportálást sterilizálás előzi meg. Minden ellenkezés ellenére 1940 áprilisában, ha igen vontatottan is, valóban megkezdődött a deportálás: elsőként a különösen veszedelmesnek és alacsonyrendűnek hitt burgenlandi valamint a nyugati határszélen lakó cigányok kerültek átmenő táborokba, majd a keleti munka- és kényszerlakhelyekre, ahol a cigányok emberhez alig méltó körülmények között éltek, önként vagy kényszerből dolgoztak, miközben a hideg, az éhség és a járványok pusztították őket. Az első fázisban mintegy 3 000 főt deportáltak, a későbbiekben további ezreket. Ismeretlen megfontolásból sokak egyenesen valamelyik gettóba vagy koncentrációs táborba kerültek. A lodz-i cigány gettó körüli hivatali és személyes huzavonák valóságos botrányt robbantottak ki a belügyminisztérium és a párt berkeiben. Eközben kevesen törődtek azzal, hogy a gettóban kitört a flekktífusz. Rendeletileg megtiltották a cigányok visszatérését a birodalomba, a szökevényeket koncentrációs táborba zárták. Sokan még ezt a veszélyt is vállalva visszaszöktek a birodalom területén maradt családtagjaikhoz. 1941 nyarán a deportálások időlegesen abbamaradtak, ősszel azonban tovább folytatódnak. A katasztrófa 1942. január l-jén vette kezdetét. Ekkortól már nem is birodalmi alattvalók többé. A községek szinte azonnal visszavontak mindenféle ellátást és kedvezményt, korlátozták még a cigányok által beszerezhető’ élelmiszerek minőségét is, önerőből közösségi táborokat rendeztek be a vándorlás megakadályozására,   és  kényszer-közmunkára  fogták  lakóikat.5′ Teljes jogfosztásukat csak betetőzte a március 13-i keltezéssel kiadott rendelet, mely szerint a zsidókkal azonos elbánásban kellett őket részesíteni. Tehát a cigányokat megfosztották minden szociális szolgáltatás igénybevételének lehetőségétől, kizárták az iskolákból, lelencházakból, nevelőotthonokból, minden stratégiai fontosságú ipari munkahelyről és – korábbi érdemeik és kitüntetéseik figyelembevétele nélkül – a hadseregből, de még a munkaszolgálatból is. A zsidókhoz és lengyelekhez hasonlóan 15%-os jövedelmi pótadóval sújtották őket. 1942. október 13-án Himmler elrendelte a cigányok faji szempontú szelektálását, a „tisztafajú szintik, lallerik és jó keverékek” kiválogatását, amit kilenc cigány elöljárónak kellett volna elvégeznie. Ezeknek Himmler elgondolása szerint szűk mozgási, vándorlási lehetőséget biztosítottak volna a birodalom vagy a csatolt részek területén. A kiválogatás végül mégis a bűnügyi rendőrség feladata lett, amely legkevésbé sem hagyta magát kényes faji különbségtevéssel zavartatni. 1942. december 16-án Himmler a bűnügyi rendőrséget parancsban utasította a németországi romák és keverék-cigányok kiválogatására, elkülönítésére és szervezett módon koncentrációs táborba szállítására családostul. Kivételt képeztek a németekkel házasságban élők, a szociálisan beilleszkedettek, a már 1939 előtt is munkaviszonyban állók és letelepedettek, a katonák, a hadi kitűntettek, a hadiiparban nem nélkülözhetőek, ezek hitvesei és gyermekei. A büntetett előéletűekre a kivételek nem vonatoztak.57 Az 1943. január 29-ei végrehajtási utasítás Auschwitzot jelöli ki a cigányok gyűjtőhelyéül. Himmler 1942. XII. 16-i rendeletét és a Birodalmi Biztonsági Hivatal által kiadott végrehajtási utasítást együttesen szokták Auschwitz-rendeletnek nevezni. Alighanem Bormann befolyása is közrejátszott abban, hogy a Himmler-Ritter páros az érdekharcokban ezúttal csatát vesztett: végül a gyakorlatban válogatás és különbségtevés nélkül deportálták a cigányokat a birodalomból és a megszállt területekről is a táborokba. A kapkodáson kívül összefügghetett ez azzal is, hogy ekkorra lényegében befejeződött a zsidóság deportálása a birodalom területeiről. Így a cigánytalanítás a faji kérdés megoldásának második lépcsőjeként értékelhető.

Himmler egyre inkább elvesztette érdeklődését a cigányprobléma iránt, és nem utolsó sorban a Hitler irányából érkező nyomásnak engedve szabad utat engedett a szintik és lallerik deportálásának és internálásának is. 1943 tavaszától már az időközben kiadott rendeletek alapján a szintiket és lalieriket is „törvényesen” kezdték internálni. A német cigányok az Európa más részeiről elhurcoltakkal együtt az Auschwitz-Birkenaui B. II. e. jelű, hevenyészve berendezett „cigány családi táborba” kerültek. Az első transzport 1943. február 26-án érkezett. Itt az előkészítetlenség és a teendők bizonytalansága következtében rövid ideig nyugtuk volt, még dolgozniuk sem kellett, azonban rövidesen a jól ismert haláltábori körülmények vártak az újonnan érkezőkre. A munkaképteleneket azonnal agyonlőtték, vagy elgázosították, a munkaképeseket fekete háromszöggel látták el, és futószalagon sterilizálták. Az emberkísérleteiről hírhedtté vált Mengele doktor a legkülönfélébb vizsgálatokat végezte rajtuk. A legismertebbek a tengervíz vegyszerekkel való ihatóvá tételét, a besugárzásos ivartalanítás lehetőségeit, a túlhevítés és túlhűtés hatásait valamint a táborokban fellépő sajátos „noma” hiánybetegséget vizsgálták. Mengele végül a tűrhetetlen egészségügyi körülmények következtében kialakult akut járványveszélyre hivatkozással tömegesen végeztette ki a végsőkig   legyengült    szerencsétleneket.    Kegyetlenségükben semmivel sem maradtak el Dr. Mengele ténykedésétől Beigl-böck professzor dachaui kísérletei.58 1944 májusában a cigánytábor lakóinak többségét Buchenwaldba, a nőket a ravens-brücki női táborba szállították, ahol folytatódtak a tömeges sterilizálások. Augusztus 2-án és 3-án a Birkenauban visszama-radottakat – mintegy 3 000 főt – kivétel nélkül elgázosították. Mindmáig nem sikerült fényt deríteni a parancs kiadásának pontos körülményeire. A cigányok tömeges megsemmisítésére vonatkozó felsőbb utasítást nem ismerünk, Höss lágerparancsnok pedig tagadta, hogy ilyen utasítást adott volna ki.

A cigányság nagyobbik hányada azonban nem a lágerekben pusztult el vagy nyomorodott meg életre szólóan. A front mögött tevékenykedő SS-halálbrigádok módszeresen, következetesen és tömegesen mészárolták le a cigányokat. Adataink szerint a túszszedések és megtorló akciók áldozatai között is nagy számban voltak cigányok. A németországi – idő és szállítási kapacitás hiányában nem deportált — cigányság tömeges sterilizálását a bűnügyi és biztonsági rendőrség közösen szervezte meg és biztosította.59 A megnyomorítottak száma ma sem ismert pontosan, a meggyilkoltak számáról sem tudunk biztosat mondani. Becslések általában 300 000 és 500 000 fő közötti cigány áldozatról, egyes kutatók e számok többszöröséről beszélnek. E gyászos történet azonban még itt sem ér véget. A cigányok többségét a háború utáni jóvátételből kizárta az egykori Szövetségi Köztársaság Alkotmánybíróságának 1956-os határozata, amely a náci cigánypolitikát 1942-ig kizárólag bűnmegelőzési intézkedések összességének ismerte el. A határozatot csak 1963-ban revideálták. Ekkor benyújthatták kárpótlási igényüket az 1938 után elüldözöttek, a besugárzással vagy befecskendezéssel sterilizáltak, a lágerek tetovált sorszámait testükön hordozók, — már akik még életben voltak. A kárpótlás folyamata azonban nem ment minden tekintetben kifogástalanul. Számos kritika hangzott el a hivatal eljárásaival kapcsolatban.™ Csupán apró adalék mindehhez, hogy a náci „cigányszakértők” legtöbbjének a haja szála sem görbült meg, sokuk, például Ritter professzor, a vörös haja után a cigányok által Loli-Csaj-nak nevezett Eva Justin vagy Sophie Ehrhardt 1945 után is megbecsült pozíciót töltött be.

A 60-as évek végétől máig a németországi cigányság helyezte fokozatosan javult, kiépítette érdekvédelmi szervezeteit6′, intézményeit, emlékhelyeit. Külön említést érdemel a heidel-bergi Cigány Holocaust Dokumentációs Központ. A Nemzetiszocializmus Üldözötteinek Információs és Tanácsadó Irodája külön ügyosztályt állított fel a cigány üldözöttek ügyeinek kezelésére. A médiák hatalmas erőfeszítéseket tettek a cigány kisebbség és részben ma is vándorló életmódja elfogadtatására. 1985-ben a szövetségi kancellár külön foglalkozott a romák és szintik problémáival. 62

Emancipációjuk és beilleszkedésük ennek ellenére máig sem vált teljessé. Mint minden nagyszabású társadalmi változás, feltehetően több nemzedék erősfeszítéseit követeli meg, hogy a cigányok a rájuk minden fejlett társadalomban jellemzőnek mondható félperiférikus létből kiküzdjék magukat.6í A ma már autókkal és lakókocsikkal vándorló romák és szintik még mindig sokkal alacsonyabb szociális és egészségügyi mutatókkal rendelkeznek, mint a többségi népesség átlaga. Részben az iskoláztatást alulértékelő hagyományrendszerük, részben a folytonos mozgás miatt gyermekeik igen hátrányos helyzetben vannak az oktatásban. Legtöbbjük nem szerez szakmai végzettséget vagy csak igen alacsony szintűt.” Igen magas körükben a látszólagosan, vagy valóságosan visszamaradott valamint a magatartási zavarokkal küszködő gyermekek aránya. Egy vizsgálat tanúsága szerint a cigány gyermekek tanulás iránti motiváltsága a nem cigány hajléktalanok gyermekeinél tapasztalt igen alacsony szintet sem éri el. Ezen a problémán az időközben igen toleránssá vált német iskolarendszer máig sem tudott segíteni.65

Beilleszkedési nehézségeik súlyosságát jelzi, hogy igen jelentős mértékű körükben a bűnözés, különösen a vagyon elleni cselekmények aránya magas.66 Német rendőri források szerint egyes kriminális csoportjaik a napközbeni lakásbetörésekre specializálódtak, és évente a gyanúsítottak mintegy 6%-a kerül ki ebből a körből. A 60-as évek biztonságpolitikai paradigma váltása Németországban is új módszereket és megközelítési módokat eredményezett az egyes kisebbségi csoportokkal kapcsolatban.67 Ennek ellenére cigány érdekvédelmi szervezetek több esetben kifogásolták, hogy – véleményük szerint – a rend-őrség részérői zaklatások érik a cigányokat és vándorlókat, alaptalan házkutatásokra, razziákra kerül sor, a községek pedig igyekeznek távozásra bírni a határukban tartózkodó vándorlókat. Hasonló a helyzet a szomszédos Ausztriában is, ahol az elmúlt években nemcsak a gyűlöletbeszéd erősödött fel, hanem a szélsőjobboldali erőszak emberéleteket is kioltott. Egy robbantásos merénylet két roma ember, apa és fia életet követelte 1997-ben. Az osztrák romák és szintik tiltakozása kirekesztett helyzetük és a rendőri zaklatások miatt is igen gyakori.68

Úgy gondolom, e dióhéjba zárt tanulmányban is sikerült bizonyítani a bevezetőben felvillantott téziseket. A cigányoknak az európai életformába és normarendszerbe egykor beilleszthe-tetlennek látszó kultúrája, a többségi társadalommal való súrlódásaik az évszázadok folyamán előítéletté, általános elzárkózássá és félelemmé kövültek. Ezek az attitűdök is hozzájárultak egy olyan politikai rendszer kiépüléséhez és feltartóztathatatlan radikalizálódásához, amely a legdurvábban levonta az etnikai feszültségekből, féltékenységből és gyűlöletekből fakadó konzekvenciákat. A helyi hatóságok buzgósága és a polgárok gyakran kényszerű közömbössége kalkulálható része volt a pusztító faji totalitarizmusnak. Különösen fontos mindennek megértése szűkebb régiónkban, ahol paradox módon ugyanaz az etnikum egyszer többségi, másszor kisebbségi, aki tegnap a majoritáshoz tartozott, ma a minoritás része, a mai üldöző holnap üldözötté válik, a mai pandúr tegnap még zsivány volt és így tovább. A legfontosabb tanulság természetesen az, hogy a többség és a kisebbség békés együttélése, de konfliktusa esetén is a kisebbségekkel való bánásmódért, jogaik és egyenlő esélyeik biztosításáért69 mindenkor a többségi társadalom viseli a felelősség oroszlánrészét.

Jegyzetek:

1 A fasizmus sokféleségének kérdéséhez Id: Ormos M.: Incze M.: Európai fasizmusok 1919-1939. Budapest, 1976. valamint Póczik. Sz.: Fasizmusértelmezések. Budapest, 1996.

 

2 Gyergyói S.: A kirekesztéstől a beilleszkedésig. I. Budapest 1990. 11. p. 3 Gyergyói i. m: 12-15. pp.

 

4 Hohmann, J. S.: Geschichle der Zigeunerverfolgung in Deulschland, Frankfurt a. M, 1988. 13. p.; Gyergyói i. m: 12. p.; Nagy P.: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kaposvár, 1998. Ld: 27-47. pp. 5 Weber, K. von: Aus vier Jahreszeiten. Bd. II. Zigeuner in Sachsen, Leipzig, 1861. 286. p. A forrás hallgat arról, hogy a cigány gróf hogyan jutott nemesi címéhez.

 

6 Vándorlásukra a. korabeli cigányok többféle magyarázatot is adtak. Példaként megemlítjük itt a leggyakoribbakat. 1. Ők Gáspár mór király leszármazottai, akiket pogány uralkodók – egyes változatok szerint a fáraók – a kereszténység feladására kényszerűettek, és zarándoklatukkal az igaz hit elhagyásáért vezekelnek. 2. A cigányok ősei nem fogadták be az Egyiptom felé menekülő’ Kisjé-zust. 3. Kovácsaik készítették a Krisztus megfeszítésekor használt szegeket, ezért rótta rájuk Isten a vezeklést

 

7 ld: Hohmann i. m: 14. p. Az oklevél valódisága semmiképpen sem bizonyított. Eredetije nem maradt fenn, másolatai szakértők szerint nem felelnek meg mindenben a korabeli oklevelek követelményeinek, a benne szereplő időbeli adatok pedig további kétségeket ébresztenek. Kétségkívül valódi viszont Corvin Mátyás 1487. évi, a szebeni cigányoknak adott kiváltságlevele. Az oklevél korábbi kiváltságokat is említ, illetve ilyeneket erősít meg, ezek mibenlétéről és származásáról azonban nincs adatunk.

 

8 Id: Hohmann i. m: 13. p.; vö: Breithaupt, H.: Die Zigeuner und der deutsche Staat. Würzburg,   1907. 51.pp. 9 Breithaupt i. m: 47. és köv. pp.

 

10 1241-ben a liegnitzi csatában Sziléziai Henrik herceg megsemmisítő vereséget szenved a tatároktól

 

11Breithaupt i. ni: 46. és köv. pp.

 

12Hohmann i. m: 18. p.

 

13 Még ebben az időszakban is találkozunk a főúri jóindulat nyomaival. Thurzó György nádor 1616-ban védlevelet állít ki a Magyarországon vándorló cigányok számára.

 

14 Vö: Hohmann i. ni: 17, 21, 33. és köv. pp.; Tobiasch, R. F.: Zigeunerjustiz im

 

  1. Jahrhundert. In: Mitteilungen des Vereins für Geschichte der Deutschen in Böhmen. 58. Jg. 193-219. pp. Prag, 1924. 193. p.

 

15 Pischel, R.: Beitrage zur Kenntnis der deutschen Zigeuner. Halle, 1894. 11.f; Hohmann i. m: 52. és köv. pp.

 

16   Ismeretlen   szerző:   Zwei   nützliche   Tractátlein:   1.    Wunderliche   und wahrhafftige Beschreibung der Cingaren … 2. Von den rechten natürlichen Tartern … 1664. Thomasius J.: Dissertation philisophica de Cingaris, Leipzig, 1671.

 

17 Gyergyói’i.m: 11. p.; Pischel i.m: 5. p. Pischel Vályi közleményének időpontját tévesen 1763-ra teszi.

 

18 Grellmann, H. M. G.: Historischer Versuch üker die Zigeuner, Göttingen, 1873.

 

19Graffunder A.: Über die Sprache der Zigeuner Erfurt, 1835; Pott A. F.:Herkunft    und    Sprache    der   Zigeuner.    In:    Zeitschrift    der    deutschen morgenlandischen Gesellschaft, Bd.  7. Leipzig,  1853. 389-399. pp.; uő: Die Zigeuner in Európa und Asien. Ethnographische Untersuchung ihrer Herkunft und  Sprache.  I-II.   köt.   Halle,   1845,   Leipzig,   1964.; Miklosich F.:   Über Mundarten und  Wanderungen der Zigeuner Europas.  In: Különnyomat a Denkschriften    der    philosophisch-historischen    Klasse    der    Kaiserüchen Akademie der  Wissenschaften 26.  kötetéből.  Bécs,   1876.; uő: Beitráge zur Kenntnis der Zigeunermundarten.  VI. Sitzungsbericht der K. Akademie der Wissenschaften. Bécs, 1878.

 

20   Vö: Tetzner Th.: Geschichte der Zigeuner, ihre Herkunft, Natúr und Art. Weimar 1885. 58. és köv. pp.

 

21Kittlitz, R. F. v.: Die Zigeuner. Ein Vortrag Heidelberg, 1885.

 

22Kittlitz i.m: 364. p.; Hohmann. I.m:. 67. p.

 

23Lucassen L.: Zigeuner. Die Geschichet eines polizeilichen Ordnungsbegriffes in Deutschland 1700-1945. Köln-Weimar-Wien, 1996.; Hundsalz, A.: Stand der Forschung über Tigeuner und Landfahrer. Berlin, 1978. Ld: 177-118. pp.

 

24 A Hesseni Belügyminisztérium rendelete 1886. VII. 22.; A Porosz Belügyminisztérium rendeletei 1902. és 1906. 25 Dülmann, A. (Hrsg.): Zigeunerbuch, München, 1905.

 

26Ennek kapcsán eszünkbe juthat a magyar rendszerváltás előtti időkből a közveszélyes munkakerülés – KMK- hírhedt gumiparagrafusa.

 

27Reich H.: Das Bayrische Zigeuner- und Arbeitsscheuengesetz 1927.

 

28A 20-as évek elején Ungváron a cigány közösség saját költségén építtetett iskolát gyermekei számára.

 

29Vö: Weitershagen P.: Meine Zigeunerklasse in Köln. Ein Vortrag. In: Die Hilfsschule. Halle Saale, 1932. 282-299. pp. Megjegyzendő, hogy az itt ábrázolt probléma hazánkban is máig fennáll. A szülők tiltakoznak az ellen, hogy gyermekeik cigány tanulókkal együtt nevelkedjenek. A leggyakoribb két érv, hogy ezek negatív hatás gyakorolnak a többiek viselkedésére és szellemi fogyatékosok, így hátráltatják társaik haladását. (Nem itt a helye, hogy a kérdéssel kapcsolatos szakmai vitát ismertessük.) Saját tapasztalatomból tudom, hogy 70-es, 80-as években bevett gyakorlat volt az általános iskolákban, hogy a viselkedésiproblémákkal küzdő cigánygyermekeket és állami gondozottakat gyógypedagógiai osztályokba helyezték át. A tapasztalat szerint ezért kerülhetett ilyenekbe paradox módon akár különösen tehetséges gyermek is, aki „kisegítős” létére is messze többet tudott vele egykorú normáltagozatos társainál. Érdemes lenne utána nézni, mennyit változott azóta ez a szégyenletes gyakorlat.    Valószínű azonban, hogy keveset. VöíVégK.: Cigányútvesztők, elágazások. In: Farkas E. (szerk): Gyerekcigány. Budapest, 1994. 71-90. pp.

 

30 Lándervereinbarung zur gemeinsanien und gleichartigen Bekampfung der Zigeuner im Deutschen Reich. In: Kriminologische Monatshefte 8. Jg. 1927. 219. és köv. pp.

 

31 Art. 109. Abs. 1. és Art. 111.

 

32 Pl. Höhne,   W. K: Die Vereinbarkeit det deutschen Reichsgesetze und -verordnungen mit dem Reichsrecht, insbesondere der Reichsverfassung 1929.Doktori értekezés. Kézirat; idézi Hohmann i.m:. 79. p.

 

33 Vö: Voigt, U.: Aus dem Rechtsleben der Zigeuner. In Gesetz und Recht.   Jg.

 

  1. no. 14. 1931 (Berlin) 209. és köv. pp.

 

34 A cigányokra, vonatkozó korabeli – nem feltétlenül rasszista – kriminológiai irodalomból     ld:     Aichele,      H.:     Die     Zigeunerfrage     mit     besonderer Berücksichtigung Württembergs.  Stuttgart,   1911.  Ferst,  E.: Fertilitat und Kriminalitat   der   Zigeuner.   Eine  statistische   Untersuchung.   Diss.   Med. München, 1943. Mérgen, A Die Tiroler Karrner. Kriminlabiologische Studiean   Landfahrern.   Mainz,    1949.;   Stumpfl,   F.:    Über   die   Herkunft   des Lnadfahrertums in Tirol. In: Zeitschrift für menschleiche Vererbungs- und Konstitutionslehre. Bd. 29. 1950. 665-678. pp.

 

35 A faji irodalomból néhány jellegzetes munka időrendben: Kulenbeck, L.: Rasse und. Volkstum. München, 1905; Diethart, O.: Rassennot – Rassenschutz. Hamburg, 1913.; Ungewitter, R.: Unsere rassische Grundlage. Stuttgart, 1922; Baur, E.: Der Untergang der Kulturvölker im Lichte der Biologie. München, 1922.; Fnedrich, K: Blut ist ein ganz besonderer Saft. Berlin, 1922; Christian M: Die Rassenhygenie in der Gesittung, Gesetzgebung und Polilik. Berlin, 1923; Banger, O: Gold und Blut.  Wege zur Wiedergeburt aus dem Chaos. München, 1927.; Fischer E: Deutsche Köpfe nordischer Rasse. München, 1927; Günther, H. F. K: Kleine Rassenkunde des deutschen Volkes. München, 1929; Hauser,   O.:   Der   blonde  Mensch.   Danzig-Leipzig,   1930;  Féder   G:   Das Programra der NSDAP, München, 1932; Lenz, F.: Die Rasse als Wertprinzip. Zur Erneuerung der Ethik. München, 1933; Rosenberg, A.: Der Mythus des 20. Jahrhunderts. München,  1934.;    Goebbels, J: Rassenfrage und Weltpropaganda. In: Schriften zur politischen Bildung. Reihe XII. Rasse. no. 6. Langensalza, 1937; Darré, R. W.: Um Blut und Boden. Reden und Aufsátze. München,1940.

 

36 Haug, W. F.: Die Faschisierung des bürgerlichen Subjekts, die Ideologie der gesunden Normalitát und die Ausrottungspolitiken im deutschen Faschismus, Hamburg-Berlin, 1986; 2. kiad. 1987.

 

37 Vö: Hertz, F.: »Wissenschaftliche« Rassenkunde, Berlin, 1924.; Luschan,F. von: Völker, Rassen, Sprachen. Antropologische Betrachtungen. Berlin 1927. Wilhelm Schmidt: Rasse und Volk. Eine Untersuchung zur Bestimmung ihrer Grenzen und zur Erfassung ihrer Beziehungen. München, 1927. Adolf Hedler: Rassenkunde     und     Rassenwahn.     Wissenschaft     gegen     demagogischen Dilettantismus. Berlin, 1932.

 

38 Vö: Rudin, E.: Psychiatrische Indikátoren zur Sterilisierung. In: Das kom-mende Geschlecht, vol. 5. No. 3. (Berlin) 1930; Luxenburger, H.: Psychiatrische Heilkunde und Eugenik. In: Das kommende Geschlecht vol. 6. no. 6. (Berlin) 1932; Gnielin W: Zur Sterilisierungsfrage. In: Ziel und Weg 3. Jg. No. 6. pp. 116-118. (Berlin) 1933.

 

39 Vö: Kársai László: A cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Ut a cigány Holocausthoz. Budapest, 1992. 67. p.

 

40Vö: Hohmann: uo. 127. és köv. pp.

 

41Deutsche kriminalpolizeiliche Kommission

 

42Internationale Zentralstelle zur Bekampfung des Zigeunerunwesens

 

43 Zimmermann, M.: Verfolgt vertrieben, vernichtet: die nationalsozialistische Vernichtungspolitik gegen Sinti und Roma. 2. kiad. Essen, 1993. 18. p.

 

44 Zimmermann: I. m.

 

45Scháffer, C: Volk und Vererbung. Eine Einführung in die Erbforschung, Familienkunde, Rassenmlehre, Rassenpflege, und Bevölkerungspolitik. Berlin, 1937.

 

46  Rumberg,   E.;  Die  Rassenschande.   Düsseldorf,   1937;  Becker,   H.:   Die Rassenschande. Gieflen-Düsseldorf, 1937; Müller, H: Die rechtliche Stellung blutsfremder Menschen nach dem Blutschutzgesetz. Dresden, 1938; 47   Vö: Paulsen, J.: Biologische Betrachtungen an Zigeunern. In: Rasse – Monatschrift der nordischen Bewegung. Leipzig,  1936.  14-17. pp.; Block, M.: Zigeuner – Ihr Lében und ihre Seele. Leipzig, 1936.

 

48 Stuckart,   W.-Globke,  H.: Das Reichsbürgergesetz vom  September  1935, Gesetz zum Schutze deutschen Blutes………………. nebst allén Ausführungsvorschriften und den einschlagigen Gesetzen und Verordnungen. München/Berlin, 1936. 56. p.; Kross, H.: Die strafrechtlichen Bestimmungen des Blutschutzgesetzes. Rostock, 1938;

 

49 Finger, O.: Studien an zwei asozialen Zigeunermischlingssippen. Ein Bei-trag zur Asozialen- und Zigeunerfrage. Gieften, 1937; Kramern, R.: Rassísche Unetrsuchungen an den Zigeunerkolonien Lause und Altengraben bei Berleburg. Münster, 1937. Csupán érdekes mozzanat, hogy ezeket nem annyira megalapítani, mint inkább újjászervezni kellett, mivel ilyenek már a hatalomátvétel, sőt 1914 előtt is léteztek és nagyszabású kutatásokat, illetve publikációs tevékenységet folytattak. Ezek közé tartozott a Német Fajhigieniai Társaság. (Deutsche Gesellschaft für Rassenhygenie) Folyóirata. 1905-től: Archív für Rassen- und Gesellschaftsbiologie, 1927-től Volk und Rasse néven. A hatalomátvétel után egész intézményi hálózat épült ki: a. híres-hírhedt Kaiser Wilhelm Institut für Anthropologie, menschlische Erblehre und Eugenik, Institut für Erb- und Rassenpflege (in Giefien), Rassenkundliches Institut (in Königsberg)

 

50Vö:   Ritter,   R.:    Versuch   einer   Sexualpadagogik   auf  psychologischer Grundlage. Phil. Diss. München, 1928.

 

51Vö: Ritter,  R.: Ein Menschenschlag.  Erbarztliche und erbgeschichtliche Untersuchungen über Nachkommen von Vagabunden, Jaunern und Ráubern, Leipzig, 1937; Zigeuner und Landfahrer. In: Der nichtsefíhafte Mensch. 1938.

 

71-88. pp.; Zur Frage der Rassenbiologie und Rassenpsychologie der Zigeuner in Deutschland. In: Reichsgesundheitsblatt Jg. 13. Berlin. 425. és köv. pp.; Die Zigeunerfrage und das Zigeunerbastardproblem. In: Fortschritte der Erbpathologie Jg. 3. Leipzig, 1939. 1-20. pp; Primítivitát und Kriminalitat. In: Monatsschrift für Kriminalbiologie und Strafrechtsreform no. 9. Berlin, 1940: Die Bestandaufnahme der Zigeuner und Zigeunermischlinge in Deutschland. In: Zeitschrift für Standesamtswesen, Eherecht und Sippenforschung. Jg. 22. Berlin 1942. 99-102. pp. Justin, E.: Die Rom-Zigeuner. In: Blátter des rassen-politischen Amtes der NSDAP. Jg. 11. no. 5. (Juli) 21-24 pp.; Lebensschicksale artfremd erzogener Zigeunerkinder und ihrer Nachkommen. In: Veröffent-lichungen aus dem Gebiet des Volksgesundheitsdienstes. vol. 57. no. 4. Berlin, 1944.

 

52 Justin, E.: Lebensschicksale … 116. p.

 

M Ritter annyiben különbözött más olyan faj tudoroktól, mint Kranz, Finger, Kramer vagy Conti, a, Birodalmi Orvosi kamara elnöke, az „élésre méltatlan életről” szóló törvény szellemi atyja, akik a Nürbergi törvénycsomag kiterjesztését és drasztikus alkalmazását javasolták a cigányokra, hogy a cigányságot differenciáltan és egy részletes cigánytörvény keretében kívánta kezelni. Etekintetben azonban hiábavalónak bizonyultak erőfeszítései.

 

54Ritter, R.: Primitivitát… 106. p.; Vö: még Kársai i.m: 67. p.

 

55Zimmermann: I. m: 46. p.

 

56 Zimmermann: I. m: 52. és köv. pp.

 

57 A rendelet számos pontján ellentmondott a. cigányságot állampolgársága maradványaitól megfosztó rendelkezésnek.

 

58 Vö: Mitscherlich, A.; Mielke, F.: Das Diktat der Menschenverachtung. Eine Dokumantation.    Heidelberg    1947;    uők:   Medizin    ohne   Menschlichkeit. Dokumente des Nürnberger Árzteprozesses. Frankfurt a. M, 1962.

 

59 Hohmann I. m: 158. p.

 

60 Vö: Geigges, A. – Wette, B-W: Zigeuner heute. Verfolgung und Diskriminierung in der BRD. Bornheim-Merten 1979. 340. és köv. pp.

 

61 Zenralrat Deutscher Sinti und Roma

 

62 Rede des Bundeskanzlers zur Lage der Roma. 07. 11. 1985. In: Bulletin des Presse und Informationsamtes der Bundesregierung. Nr. 122. 08. 11.85. 1061.P-

 

63 Tomasevits, N. B.: Roma. Eine Reise in die verborgene Welt der Zigeuner. Köln, 1989.

 

64Feuerhelm, W: Polizei und Zigeuner. Strategien, Hnadlungsmuster u Alltag- stheorien im polizeilichen Unigang mit Sinti und Roma. Stuttgart, 1987. 231. P-

 

65Hundsalz,  A:   Zigeunerkinder.   Eine  sozialpsychologische   Untersuchung schulrelevanter Verhaltensmerkmale. Frankfurt a. M, 1980.

 

66 A német kriminálstatisztika etnikai megjelölés nélkül, a „gyakori lakhelyváltoztatók” címszó alatt gyűjti a nem letelepedett népesség bűnözési adatait. Ebbe a politikailag korrekt kategóriába, tartoznak bele az adatgyűjtés szempontjából el nem különített roma. és szinti elkövetők is. Cigány érdekvédelmi szervezetek azonban tiltakoztak az adatgyűjtés ilyen módja, ellen is. Feuerhelm, W: I. m: 249. és köv. pp. 67 Vö: Feuerhelm, W: Lm: 14. p.

 

68 European Roma Rights Center (ed.): Divide and deport. Roma and Sinti in Austria. Budapest, 1996.

 

69 A cigány kisebbséggel kapcsolatos történelmi és jelenkori problémák tanulmányozásához Id: még a következő lényegesebb munkákat: Aichele, W: Die Zigeunerfrage mit besonderer Berücksichtigung Württembergs. Stuttgart, 1911.; Bartels, E.D.-Brun, G.: Gipsies in Denmark. A social biological study. Copenhagen, 1943.; Ferst, E.: Fertlilitát und Kr-iminalitat der Zigeuner. Eine statistische Untersuchung. Diss.med. München, 1943.; Mérgen, A.: Die Tiroler Karrner. Kriminalbiologische Studien an Landfahrern. Mainz, 1949.; Stumpfl, F.: Geistige Störungen als Ursache der Entwurzelung von Wanderern. In: Beyr. Verband für Wanderdienst (ed.) Der nichtseflhafte Mensch. München, 1950.; Eller, H.: Die Zigeuner. Ein Problem. In: Kriminálisuk Heft 5. 1954. 124-127. pp.; Adams, B. I. et al.: Gypsies, current policies, and practices. In: Journal of social policy. 1975. vol. 4 (2) 129-134. pp.; Dorsch, W.: Die Bekámpfung der Zigeuner u Vaganten. Eine sammlung von Vorschriften f. Handgebrauch des Polizeibeamten. Württembergische Gesetzessammlung. Stuttgart, 1931.; Krámer, R: Rassische Untersuchungen an Zigeunerkolonien von Lause und Altengraben bei Betieburg-Westfalen. In: Archív für Rasse und Gesellschaft-biologie. 1937. Heft 1. 33-47. pp.; San Román, T.: Kinship, marriage, law, and leadership in two úrban gypsy settlements in Spain. In: Rehfish-Farnham (ed.): Gipsies, Tinkers and other travellers. London. 1975. Landousy-Charlemagne, J.: Criminalite et la inadaptation cher le tsiganes. Dokt. diss. Paris, 1972. Holomek M.:Das Zigeunerproblem in CSSR. In: Wissenschaftlicher Dienst für Ostmitteleuropa. Jg. 20. Heft.3. IG. Marburg, 1970. Guy, W. 1975: Ways of looking of ROms: The case of Czekoslowakia. In: Rehfish-Farnham. I. m:, Olejar, F.: Deprivation syndrom in children from neglected families. in: Studia Psychologica. 1967. 9. (4) 292-307. pp.

Ezeket olvasta már?

Cigány szokások

Amikor a cigány közösségek megszűntek (1961. a cigány telepek felszámolásával, a cigányság az adott településen …